Carpe diem avagy ragad meg a napot

Carpe Diem

Az egyetem kezdete előtt elhatároztam, hogy még a nyár utolsó napjait kihasználom, amolyan „lelki napokra", melyek az én belsőértékeimet fejlesztik. Ezt a bizonyos fejlődést olvasással, sétával, jógával ez estben azonban filmnézéssel próbáltam megtenni. Mégpedig olyan filmmel, amiből még nem fröcsögnek a hollywoodi klisék és rendelkezik tartalommal, esetleg tanulsággal. Így akadtam rá, az 1985-ben készült Nulladik óra című filmre. Ez a film öt fiatalról szól, akik külsejüket és a középiskolában betöltött szerepüket tekintve teljesen különbözőek, de a szombati büntetésük letöltése során rájönnek, hogy azért nagyon is hasonlítanak egymásra. Viszont ehhez a felismeréshez szükséges valamilyen szinten megismerniük egymást és ugyebár ahhoz beszélgetni is kell. Ők épp ezt teszik, a kezdeti nehézségeket legyőzve szépen mindenki lebontja a saját maga köré épített falait és megismeri a másikat.

Elgondolkodtam, hogy manapság egy ilyen helyzetben a fiatalok mit csinálnának,mert jól észrevehetően mindenki elvan a saját kis világában és nehezen nyílik meg mások felé. Történetünk ugye 1985-ben játszódik,amikor még nem hódítottak a különböző okos telefonok,tabletek, mp3 lejátszók, így a diákoknak, ha nem szerettek volna unatkozni társalgásba kellett elegyedniük ahhoz,hogy szórakozzanak vagy legalábbis,hogy eltöltsék az idejüket egy ilyen büntetés során. Azonban ha ezt a történetet ma játszanák, akkor nem látnánk mást, mint diákokat,akik zenét hallgatnak, Facebookoznak vagy éppen az Instagram oldalukat böngészik,tehát elmenekülnek a valóságtól. Félnek valós kommunikációt létrehozni és félnek attól is, hogy a közösségi oldalaikon létrehozott „boldog" élet álarca mögé bárki is betekintést nyerjen. Ezért a barátság fogalma mára szintén kihaló félben van, helyette azonban van érdekbarátság és látszatkapcsolat,ami talán menőnek látszik az interneten,hogy az állítólagos barátok több száz lájkot küldenek a legújabb képünkre azt éreztetve ezzel,hogy mi fontosak vagyunk, és igenis figyelnek ránk az emberek. Na de itt jön a kérdés,hogy ebből a több száz esetleg ezer ismerősből, vajon ki az akire igazán lehet számítani? Ki az akire támaszkodhatunk,ha baj van és ki az aki meghallgatja az örömünket? Mire ide jutunk már a számok drasztikusan lecsökkennek tízesekre...

Így az ember fia és lánya okkal érzi magát magányosnak, kirekesztettnek. Megoldásként felregisztrál ismerkedős oldalakra, amiken számtalan veszélynek teszi ki magát és cseberből vederbe esik, hiszen szintén virtuális kapcsolatokat épít ki. Na de hát rohanó világunkba nehéz is lenne időt szakítani az emberi kapcsolatok fenntartására és a facet to face beszélgetésekre. Emiatt a magány érzése fokozódik és a szeretetéhség egyre csak nő, míg egy csöppnyi figyelemért cserébe képesek vagyunk sutba dobni a tartásunk, értékrendünk.

Holott a valós megoldás nagyon egyszerű lenne mindössze két szóból áll: Carpe Diem azaz ragad meg a napot. Gyermeki kíváncsisággal élni minden egyes napot hiszen, az összes különleges és egyedi a maga módján. Igazi emberi kapcsolatokat ápolni a virtuális helyett és nyitott szemmel járni a világban, hiszen nem tudhatjuk, hogy a sors kit sodor az utunkba. A feladatunk nem más, mint embernek lenni az embertelen világban, ahol a szürke hétköznapok miatt rohanó robotokká váltunk.