Half Century - The Originals(HUN)

15. Fejezet - Az igazság

Elvarázsolva néztem a táncoló tömeget. A bálterem csodálatosan feldíszítve adott otthont a télköszöntő bálnak, melyet most is - mint az előző évben – a Mikaelson család tartott meg. A faluban sokan szerették a családot, és a különböző események megünneplésére rendezett báljaikat. Talán ezzel lopták be magukat az emberek szívébe, hiszen ha tudták volna amit én, valószínű rettegve kerülnék el az egész famíliát. De így, hogy a sötét titkok az éjszaka homályában rejtőztek, vidáman ünnepeltek.
Vacsora után a bor is szépen fogyott, és az arcok nemcsak az órák óta tartó tánctól váltak pirospozsgássá. Én elvesztettem szem elől Elijah-t, csendesen lötyögtettem az egyik félreeső sarokban a boromat. Nem jellemző rám az ivás, így csak ritkán emeltem a számhoz a poharat. Végül úgy döntöttem, hogy kiosonok a csípős levegőre egy kicsit.
– Azt reméltem, mára már nem leszel itt – szólalt meg egy rideg hang a hátam mögött. Minden gondtalanságom elszállt, és gyomrom görcsbe rándult. Féltem Klaus-tól, de szerettem Elijah-t.
– Nem hagyom el a bátyádat... Szeretem őt, és ha neked ez nem tetszik, sajnálom! – nem tudtam, honnan volt ennyi bátorságom ahhoz, hogy ilyen ellenséges hangot üssek meg Klausszal szemben, aki itt helyben kitéphetné ezért a szívem, de talán azért, mert Elijah-nak elmondtam, ha esetleg valami bajom esne, az Klaus miatt lesz. Nem akartam ellenségeskedést szítani közöttük, de Elijah kiszedte belőlem az igazat.
– Akkor majd ő hagy el téged! – szorított a falnak hirtelen, majd könyörtelenül az ajkamra tapadt ajkával. Jobbjával a fenekembe markolt, míg balját a torkomra fonta, jelezve ezzel, hogy ő lesz az, aki irányít. Minden erőmmel tiltakoztam ellene, és a közelsége ellen. Irritált, és zavart, hogy ennyire erőszakos. A poharat kiejtettem a kezemből mikor meghallottam a lépteket, elengedett, és egy szánakozó arckifejezéssel meredt Elijah hitetlen arcára.
– Amelia.. – rázta meg a fejét, majd hátat fordított, és elviharzott.
Természetesen utána rohantam, mert tudtam, hol keressem őt. Végül az üvegházban találtam rá, hiszen mindig oda ment, ha valami bántotta.
– Elijah, én sajnálom. Ő kezdte az egészet! Klaus nem kedvel engem... Soha nem tennék veled olyat, amivel összetöröm a szíved! – magyarázkodtam lassan felé sétálva. Nem akartam elveszteni őt. Olyan makacs módon ragaszkodtam hozzá, hogy észre sem vettem, mennyire nem érdekelt más rajta kívül.
– Miért kéne hinnem neked? – kérdezte Elijah vádlón. Közben felém fordult, így láthattam csalódott tekintetét, és tudtam, hogy én okoztam a fájdalmát.
– Mert igazat beszél, fivérem! – szólalt meg a hátunk mögött Klaus. Értetlenül fordultam felé, miközben végignéztem, ahogy közénk sétál. – Félreértelmeztem a jeleket. Az elutasító magatartásom pusztán azért tapasztalhattad, mert tiszteletben tartottam, hogy a bátyám menyasszonya vagy, de az imént nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, kérlek bocsássátok meg nekem! – Klaus csak beszélt, én pedig nem értettem, mire fel ez a hirtelen váltás. Eddig gyűlölt, mindent megtett, hogy elválasszon Elijah-tól, most pedig előállt valami olyannak, hogy gyengéd érzéseket táplál irántam?
Elijah-ra pillantottam, és láttam az arcán ugyanazt az értetlenséget, ami minden bizonnyal az én tekintetemben is ott volt.
– Miért pont most? – törte meg a csendet végül Elijah.
– Nem tudom, talán a fejembe szállt a bor – válaszolt ártatlannak látszó tekintettel, miközben Elijah-hoz sétált, és a vállára tette kezét. A belső hangom veszélyt jelezve sikoltozott, de nem mertem szóvá tenni.
– Nem fordul elő többet. Megbocsájtasz? – nézett Elijah szemébe Klaus. Mintha hipnotizálni akarta volna, én pedig próbáltam kiolvasni a tetteiből, mire is készült valójában. Hosszú másodpercekig egymást fürkészték, én pedig attól tartottam, hogy valami nagy baj fog történni, de végül az idősebb testvér átkarolta a fiatalabbat. Szent volt a béke. Nagyon sóhajtva léptem közelebb Elijah-hoz, remélve, hogy megbocsájt azért, amit nem tettem. Ő kezdeményezett, és elengedve Klaust, most engem húzott magához. Megnyugodtam. A karjai jelentették számomra az otthont, és megadón simultam mellkasára, majd felnéztem egy csók reményében. Végre mosoly jelent meg ajkain, láttam, ahogy megkönnyebbül. Közelebb hajolt hozzám, én pedig hagytam, hogy szája súrolja az enyémet, de a várva várt csók elmaradt. Egy reccsenést hallottam, majd Elijah összeesett előttem, és Klaus tekintetével találtam szembe magam.
– Nos, akkor azt hiszem, a nehezebb utat választjuk! – csapta össze tenyerét, és a mosolya változaltanul ott ült ajkán.
– Bármit akarsz, nem teszem meg! – ellenkeztem megmakacsolva magam.
– Akkor kiadlak a családodnak, akik bármit megtennének azért, hogy végre befejezzék a kivégzésedet! – hangzott el a rettegett mondat, arca komolysága pedig nem utalt arra, hogy csak hazudik.
– Ez csak egy trükk, amivel rá akarsz venni arra, amit akarsz!
– Valóban? Hetekkel ezelőtt küldtem egy emberemet a kovenedhez, aki valószínűleg már odaért, és elárulta, hogy merre tartózkodsz, és úton vannak ide. Vagy talán már ide is értek?
– Blöffölsz! Nem tennéd ezt velem... A bátyáddal – intettem Elijah felé, de talán túl naiv voltam.
– Ó, valóban? – vonta fel a szemöldökét kérdőn, időt hagyva arra, hogy meggondoljam magam.
Egy pillanatig csendesen állt, majd először Elijah-ra pillantott, aztán a szemembe nézett. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, ám a következő tette ellen már nem tudtam védekezni. Olyan hirtelen esett a torkomnak, hogy egy apró sikoltásra volt csak időm, utána a fogai felszakították a bőröm. Próbáltam eltolni magamtól, de erősen tartott, az erőm pedig fogyatkozott. Sötét foltok úsztak be szemem elé, és csak halványan éreztem, hogy tehetetlenül zuhanok a földre. Utolsó pillantásommal Elijah arcát kutattam, majd elvesztettem az eszméletemet.
Egy fémes ízt éreztem a nyelvemen, mely visszarángatott a valóságba.
– Amelia... Ne hagyj itt, kérlek – hallottam meg Elijah kétségbeesett hangját, és rájöttem, hogy a csuklójából itatott a vérével, hogy meggyógyuljak. Lassan nyitottam ki a szemeimet, amire megkönnyebbült sóhajjal szorított magához. Elvesztem az ölelésében, de ezzel egy időben ráébredtem, hogy túl önző voltam.
– Mi történt? – húzódott hátrébb Elijah, miközben segített felülni.
– Azt hiszem, elvetettem a sulykot – motyogtam magam elé, és tudtam, hogy még egyszer utoljára beszélnem kell Klausszal.
- Hogy mit csináltál?
– Nagyon szeretlek! – csókoltam meg, hogy ezzel eltereljem a figyelmét a szavaimról. – Beszélek Klausszal... – Választ sem várva pattantam fel, majd indultam az említett férfi keresésére. A mi szerelmünk nem teljesedhetett be, legalábbis nem olyan áron, amiben Elijah csúnyán összebalhézik Klausszal. Ezt nem engedhettem.
Lábaimat sietve szedtem a folyosókon, de lehetetlennek tűnt, hogy megtaláljam őt. Mintha a föld nyelte volna el, de ezt kizártnak tartottam, így pár perces pihenő után folytattam a kutatást.
A kastély most még hatalmasabbnak tűnt, és egyre kétségbeesettebben nyitottam be minden szobába, majd az alagsorba mentem. Tudtam, hogy nem lehetnék itt, mert a testvérek megtiltották nekem, de most nem érdekelt. Valami azt súgta, idelenn fogom megtalálni. Éreztem valami megmagyarázhatatlan erő húzott egyre beljebb, mígnem azon kaptam magam, hogy a lépcsőn sétálok lefelé. Sietve szedtem a lábam a hűvös folyosón, egy-egy ajtón bekukucskálva. Az egyik mögött viszont érdekes felfedezést tettem. Több koporsót láttam a félhomályban, és a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Halk léptekkel közelebb sétáltam, és óvatosan felemeltem az egyik tetejét. Egy barna hajú férfit láttam meg benne, és arca szürkés színe ellenére is észrevettem a hasonlóságot közte és Elijah között. Nem tudtam mire vélni ezt, ezért megnéztem a másik koporsót is, amiben szintén egy férfi volt. Idősebb, és kevésbé hasonlított a fiatalabbnak ítéltre, de egy közös pontot fedeztem fel mindkettejüknél. A mellkasukból egy tőr állt ki, talán ez lehetett a felelős az állapotukért? Egyértelműen halottnak tűntek, de Klaus szerint őket nem lehet megölni. Akkor az előttem fekvők miért halottak? A tekintetem újra és újra a tőr markolatára siklott, majd a kezemmel megérintettem a hűvös fémet.
– Én nem tenném... Finn nagyon unalmas figura. – Ijedtemben ugrottam egyet, és meg is feledkeztem a többi koporsóról. Vajon abban is testek fekszenek? Klausra néztem, aki a frászt hozta rám azzal, hogy megszólalt a hátam mögött.
– Mióta állsz ott? – kérdeztem, de a remegésem nem hagyott alább.
– Ő Finn, a legidősebb, a másik pedig Kol. A maradék két koporsó Elijah-nak és Rebekah-nak van fenn tartva arra az esetre, ha olyat tesznek, ami nem fér össze a családunk érdekeivel – kezdett beszélni, meg sem hallva a kérdésemet. Próbáltam felfogni azt, amit mondott, de képtelenség. Ezt ép eszű ember nem tartja normálisnak. Elijah és Rebekah hogy képes így élni?
– Szóval manipulálod őket, és ha mégis ellenkezik a véleményük a tieddel, ide jutnak?
– Itt van idejük átgondolni a hibáikat.
– És miért mondod el nekem?
– Hogy tudd, Elijah miattad fog ide kerülni!
– Nem – ráztam hevesen a fejem, reméltem, hogy hazudik, hiszen nem lehet ilyen kegyetlen.
– A kovened minden bizonnyal ebben a pillanatban figyeli Elijah-t egy szavamra várva. Szóval alkut ajánlok – sétált közelebb hozzám, majd lezárta a két koporsót.
Nem válaszoltam, mert féltem, hogy annak csak én iszom meg a levét, így türelmesen vártam arra, hogy elmondja, amit akart. Vele szemben tehetetlen voltam, túl erős hozzám képest, és ha igazán őszinte akartam lenni, kezdtem belefáradni ebbe az örökös hadakozásba.
– Ha elmész, nem hagyom, hogy a kovened utánad menjen – mondta végül hosszas hallgatás után. – Mondd Elijah-nak, hogy rájöttél, hogy világot akarsz látni, vagy hasonlók, és nem vágysz másra, csak az utazásra...
– És ha nem teszem?
– A kovened állítólag jó abban, hogyan feledtessen el dolgokat vagy személyeket valakivel. Felajánlották, hogy megteszik, csupán téged kérnek cserébe. – Ezt már jobban el tudtam képzelni. A boszorkányüldözések óta a kovenem bárhol járt, soha nem felejtettek el átkot szórni az emberekre, hogy elfeledjék őket.
– És gondolom boldogan mondtál igent – jegyeztem meg kicsit szarkaszrikusan. Úgy éreztem, mindent elvesztettem.
– Én mindenképpen jól járok. Csak az a kérdés, hogy te mit akarsz?
– Szeretnék elbúcsúzni tőle, és...
– És?
– Hajlandó vagyok megtenni azt, amit a kovenem ajánlott neked, ha segítesz, hogy elnyeljem az erejüket. – Nem tagadhattam le, mennyire gyűlöltem magam azért, amiért ezt kimondtam, de rettegtem attól, hogy ismét a kovenem kezére juthatok.
– Rendben, de én szabom meg az új emlékeket – nyújtotta Klaus felém a kezét, várva a beleegyezésemet.
– Csupán annyit kérek még, hogy várd meg, ameddig összekapcsolódnak – siklottak hideg ujjaim a tenyerébe. Ő bólintott. Elégedett volt magával, és ezt le sem tagadhatta. Győzött, én pedig elvesztettem a harcot, a szerelmemet, az életemet, mindent...