Vörös képzelet

I. fejezet / 1. rész

Megérkeztünk a házhoz. Mindhárman tudtuk, hogy ami közös barátunkkal történik, az nem normális. Én be sem akartam menni. Joe mindig azt mondta nekem, hogy ne okoljam magam a baleset miatt. Ő könnyen beszélt egy évvel azután. Hátul hancúroztak Lilivel a karambol alatt és csak a kórházban tértek magukhoz a szörnyű ütközet után. Azonban én vezettem, és én vagyok azért a felelős, hogy Ashton fejében valami nagyon nincs rendben most. Már egy éve.

Sosem tagadhattam le magamnak, hogy rajtam is sokat változtattak a történtek. A szüleimtől elhidegültem és a két éves kapcsolatomnak is akkor lett vége. Azóta albérletben élek, és gyakorlatilag az egyetlen szórakozásom a Lilivel és Joe-val való találkozások.

- Will, gyerünk már befele! Tudod, hogy minden hónapban meglátogatjuk - szólt Joe.

Lassan felálltam a volán mögül, és elindultam Joe és Lili után a nagy, ódon házba. Ashton a szüleivel élt. A baleset előtt a társaság lelke volt, azonban már egy éve nem szólt senkihez. Ijesztő volt belegondolni, hogy mi történhet egy ember agyával. Ameddig nem tapasztalja meg ezt közvetlen közelről az ember, azt hiszi, hogy ilyen csak a filmekben létezik. Aztán rájön, hogy a világ mégsem a vásznon történik.

Néhány perccel később. Mrs. Atkins nyitott ajtót.

- Gyertek csak, odabent van - mondta fáradt mosollyal.

- Gyere már! - hívott kissé idegesen Lili.

Beléptünk a szobába. Minden ugyanúgy volt, mint ahogy egy hónnappal ezelőtt is láttuk. Az ágyon a takarók és párnák rendezetlenül hevertek. Az ágy feletti polcon pedig ott sorakoztak barátunk személyes tárgyai. Ashton az íróasztalánál ült és üveges szemmel bámult egy A4-es méretű papírlapra. Mellette egy halom piros toll és ceruza hevert.

- Hé, haver! Mi vagyunk azok, mi újság? - próbálkozott bátortalanul Joe.

Nem is tudom, hogy mit vártam. Egyszerre Ashton elkezd velünk úgy csevegni, mint azelőtt? Nem, semmi sem változott.

Nem is tudom, hogy miért nem ültem le a székre, amelyet Mrs. Atkins odakészített nekünk. Valójában egyikünk sem ült le. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi volt ennek az oka. Talán feszülten éreztük magunkat vagy eleve nem vitt rá a lélek minket arra, hogy csak a látszatát keltsük annak, hogy sokáig akarunk ezek közt a falak közt maradni. Ashton jókedve nélkül az egész szoba, sőt az egész ház rendkívül rideg hatást keltett.

Ashton egy ceruzát vett a kezébe és rajzolni kezdett. Mindig is remekül tudott festeni. Az volt a nagy álma, hogy egyszer azzal fog híressé válni. Magam elé meredtem. Egy ember rengeteg tervvel, álmokkal. Erre ez történik. Hihetetlen.

- Ashton, mit rajzolsz? Már rég nem láttunk tőled semmit! - mondta neki gyengéden Lili.

Talán Lili már el is felejtette, hogy Ashton valamikor nála két évvel idősebb barátja volt? Miért beszél úgy vele, mintha valami kisbaba volna? Ideges lettem.

Sok időm azonban nem volt ezen merengeni, hiszen olyan dolog történt, amire már nagyon-nagyon régen volt példa.

- Csak egy... gondolat - törtek fel nehezen a válasz gyanánt formált szavak Ashtonból.

Földbe gyökerezett a lábunk. Ashton megszólalt. Pontosan háromszázhetvenkét nap után először. Mrs. Atkins a konyhában tevékenykedett, így nem halhatta a fiát. Azt hiszem, ezt egyikünk sem bánta.

A rajz hamarosan tökéletesen kivehetően ábrázolta Ashton szobáját, ahol jelenleg mindannyian álltunk. Kicsit körülnézett majd lerajzolt engem és Lilit, ahogy ott állunk, ő pedig az asztalánál ül.

Azonban valami nem volt rendjén. A képen Joe az ajtó melletti kis szőnyegen feküdt. Mintha elesett volna.

Joe odalépett és látszott az arcán, hogy feszült lesz.

- Ez meg mi a fene? Most szórakozik velünk a buggyant?! - emelte fel a hangját Joe.

- Nyugi már, látod, hogy nincs magánál - próbáltam megnyugtatni.

Abban egészen biztos voltam, hogy Ashton nem észleli a külvilágot. Egyszerűen a szemén láttam, hogy valami teljesen más helyen járt akkor.

Joe kezdett ideges lenni. Sosem volt híres arról, hogy jól bánt volna az emberekkel, könnyen felhúzta magát, ha valami érthetetlennel szembesült.

- Jó, én inkább kimegyek a konyhába és iszok valamit, mert ennek semmi értelme - zárta le a párbeszédet Joe.

Megindult az ajtó fele, azonban a szőnyeg sarkában megbotlott és hasra esett.

Lilivel őszinte csodálkozással az arcunkon egymásra néztünk, majd az Ashton által kreált képre. Joe pontosan úgy esett el, ahogyan azt egykor épelméjű barátunk rajzolta.

Ránéztem Ashtonra, akinek szeméből továbbra is hiányzott az értelem...