Nothing is impossible (magyar)

1. Bemutatkozás

Február 21. Hétfő

- Rebeka gyere már! - kiáltotta anyum feltételezem a lépcső aljában állva, miközben én még a hajamat sütöttem. Pontosabban úgy értem, hogy hajsütővassal göndörítettem be.
- Mindjárt megyek! - kiáltottam vissza, de szokásomhoz híven a mindjárt az legalább 10 perc nekem... Igen ilyen egy átlagos reggelem...anya vagy apa sietett, én pedig nyugodtan készülődök ügyet sem vetve arra, hogy esetleg elkések az iskolából.

A bátyám Dávid sincs másképp a reggeli készülődéssel, ő is mindig hosszú idő alatt készül el. De még be sem mutatkoztam és a bátyámról fecsegek, jellemző rám...

Németh Rebeka vagyok, 16 éves, a barátaim mind Rebi-nek szólítanak. Barna hajjal rendelkezem és rengeteg sminkkel, mármint nem épp vakolat formájában, és ez is inkább a környezetem miatt van, mint minden más az életemben. Persze természetes szépséggel is rendelkezem, amit itthon szívesen viselek. Sajnos, vagy nem sajnos egy olyan iskolába, közösségbe járok, ami tele van ribancokkal. Már elnézést a kifejezésért, de ez a való igazság, szó szerint. A környezetem húzott ilyennek, ezért a barátnőmmel Krisztinával a suli nagymenőinek vallhatjuk magunkat az egész 23 fős osztályunkkal, de az iskola többi osztályában sem panaszkodhatnak sokan, mert tényleg minden lány legalább egy minimálisan is de festik magukat, folyamatosan pasiznak. A fiúkról pedig... a fiúk kedvelik az úgynevezett „páva" stílust is. Őszintén nem tudom hogyan kerültem én ide, ilyen emberek közé... Nem igazán szeretem ezt az életet, de nincs más választásom, próbálom azért minden pillanatát kiélvezni, mint minden más velem egykorú tinédzser.

5-8. osztályban a mostani népszerűségem mellett átlagos kategóriába tartoztam. Félősebb, visszahúzódós típusú voltam, szerettem magamban egyedül ellenni és nem voltam olyan most legyünk mindenkivel barátok lány, így csak a kevés barátommal voltam néha együtt, akikkel megértettük egymást...

Elkerültem gimnáziumba; Krisztinával hamar közös hangra kerültünk. Teljesen más világ fogadott a gimnáziumban, ellenben az általánoséval. Minden más volt... és ha nem tudtál alkalmazkodni az itteni dolgokhoz, akkor mehettél el más gimibe.

Egy fél év alatt felépítettük mi is Krisztinával a saját stílusunkat, sokkal bátrabb, kissé szókimondóbb lettem. Örülök, hogy akkor mellettem volt, hanem akkor ez biztosan nem így lett volna, lúzerként éltem volna a félelmemmel, szégyenlősségemmel. De teljesen ennek a nagymenő életnek sem örülök... Mi lett volna ha? Miért nem lehetek én is a normálisak közé való? Miért nem mentem más iskolába? Hogy miért? Mert a tánc a mindenem és ugyanis ez volt a legközelebbi tánc tagozatos középiskola, így ide iratkoztam be, más esélyem nem volt.

Az utóbbi egy évben rengetegszer kérleltem a szüleimet, hogy írassanak át más iskolába, mert mindenféle bajom volt... vagy az, hogy feltört bennem a félelmem, vagy elmenekültem volna az életből vagy az, hogy szakítottam valakivel. Már könnycseppet sem ejtettem az utolsó hat barátom után, egyszerűen már ez sem tud felidegesíteni és már valahogy senki sem érdekel, meg amúgy is én általában az vagyok, hogy belül összetört, kívül pedig egy rohadt nagy mosollyal próbálom rejteni ezeket a problémáimat, ami általában be is válik.

Minden sérelmem ellen a legjobb orvosság: a tánc, amiben inkább a hip-hop, modern stílus az én pályám; a gitárom, imádok gitározni, mindig kiéneklem magamból a nehézségeimet és már is közelebb vagyok a mosolyhoz az arcomon, de azért unalmamban is szoktam gitározni. Ugyanakkor a rajzolás is egy jó dolog a sérelmeimben, mivel a fantáziám a kezem által szabaddá tehetem, de nem rajzolok valami szépen, csak inkább firkálgatok, amit nem igazán szeretek mutogatni másoknak, úgy ahogy a zenei tehetségem sem adom elő másoknak. Egyszerűen csak azt szeretem, hogy a zenéléssel, énekléssel és rajzolással kissé magamba zárkózzak. De mindezek mellett, a legfontosabb, aki mindenben segít az a bátyám... ez így elsőre meglepően hangzik, de ezekről a dolgaimról őszintén csak neki nyilvánultam meg. Nem sok olyan testvérpáros van, amelyek közt olyan jó kapcsolat van, mint köztünk Dáviddal. Számomra ő adja a legjobb tanácsokat és ő segít átmenni minden nehézségemen. Mindig azt mondja, hogy amit nem akarok, ne tegyem meg, de sajnos, ha így cselekednék osztály lúzer lehetnék. Krisztinával akármennyire is jó barátnők vagyunk, én soha nem beszéltem ezekről a gondolataimról neki. A szüleimmel sem rossz a kapcsolatom, igazából rengeteget dolgoznak, sokszor több időre elutaznak, így folyamatosan Dáviddal vagyok, de azért néha tudok velük beszélgetni erről-arról. Látták az osztálytársaimat, így nehezen, de elfogadták a drasztikus külsőleges változásaimat, gondolok itt arra, hogy általánosban nem igazán sminkeltem magam és az öltözködési stílusom is változott... ezeket nem igazán díjazzák, de elfogadják.
- Rebeka elkésel, igyekezz! - nyitott be anya.
- Oké! - dünnyögtem és kihúztam a hajsütővasat. Felvettem félvállra a táskám, fogtam a telefonomat, majd lementem a nappaliba. Gyorsan felhúztam a cipőm, elköszöntem anyától és indultam is a suliba.

~Ez lenne Rebeka. Ha megtetszett a történet hagyjatok magatok után nyomot vote és komment formájában! Minden héten 1-2 alkalommal jelentkezem majd új résszel. Puszi:)~