Make it out Alive (H.S)

Első fejezet

Képtelen voltam hinni saját szemeimnek, habár láttam tőlem nem is olyan messze a lángoló gép elejét, tüdőmben éreztem a füst szúrását. A fejem még mindig erősen lüktetett, ahogy a lábamon egy nem túl hosszú, de elég mély vágás is. Sosem tartottam repülőzéstől, ahogy sokan mások sem, akik velem utaztak. Olyan dolog ez, mint mikor autóbaleset ér, vagy valami szörnyű betegségben szenvedsz. Sosem aggódva ülsz be a kocsiba, hiszen tudod - legalábbis azt hiszed -, hogy biztosan nem te leszel az az egy a sok millió közül, akinek baja eshet, és sosem gondolnád, hogy épp a te ágyad körül fognak állni a családtagjaid kisírt szemekkel. Mikor felültem erre a gépre alig egy napja, csak azt tudtam elképzelni, hogy nemsokára apával és anyával fogom tölteni a karácsonyt, az számomra sem volt benne a pakliban, hogy pont ez a gép lesz az egy a sok közül, amelyik nem ér oda időben a reptérre. A többieknek sem járhatott hasonló a fejében, mikor a felszálltunk, a többieknek, akik most hozzám hasonlóan elképedve, sokkosan álltak a történtek előtt, vagy akiknek talán már esélyük sem volt arra, hogy valaha hazakerülnek még.

Agyam szinte kikapcsolt, nem éreztem sem pánikot, félelmet, és sírni sem tudtam, azzal a szőke lánnyal ellentétben, akivel pár órája még a mosdóban futottam össze, és aki most összerogyva zokogott a finom homokban. Az én fejem egészen eltompult, csak lábaim vittek az égő roncs felé.

- Ki kell hoznunk azokat, akik bent rekedtek! - kiabált a fiú, akit könnyen felismertem tengerkék szemeiről és szőke hajáról, aminek színére fogadni mertem volna, hogy nem volt eredeti.

- Megőrültél? És ha gép felrobban? Mi is bent égünk! - vágott közbe azonnal valami furcsa akcentussal egy középkorú, jó felépítésű férfi. Egykor elegáns öltönye mostanra szinte teljesen tönkrement. Inge egészen szétszakadt, mitől szálkás felsőteste enyhén kilátszott, de ami ennél sokkal jobban megfogta tekintetemet az a rögtön mellkasa alatt húzódó, hosszú, mély seb volt, amiből szivárgott a vér, és sürgősen ráfért volna pár öltés.

- Igaza van - lépett közbe azonnal egy, a szőkével nagyjából egykorú férfi. Nem sokkal lehettek idősebbek nálam. - Nem hagyhatjuk őket a roncsban égi, talán még vannak bent túlélők! Különben is, a gép nagy része vízben van. Reménykedjünk, hogy nem robban fel.

- Rendben - fújt egyet frusztráltan a furcsa akcentusú férfi. - De ne mondjátok, hogy én nem szóltam! - A másik kettő erre csak alig bólintott egy aprót, és máris futva léptek a gép maradványai közé. Én azonban még mindig csak ámulva álltam, és fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes. Valahogy képtelen voltam rávenni magam, hogy én is a segítségükre siessek. Képtelen voltam a körülöttünk lévő sebesültekre nézni, habár nem ez lett volna az első alkalom, hogy halottakkal találkozom.

Még mindig tartó kábulatomból egy már ismerős női hang zökkentett ki.

- Valaki segítsen, kérem! Nincs itt egy orvos? Valaki! - kiáltott kétségbeesetten.

- É-én... - szólaltam meg először. Hangom rekedt volt, agyam még mindig kissé kábult talán a fejem lüktetését okozó ütéstől is. - Nővérnek tanulok - léptem sietősen a stewardess felé, aki egy eszméletlen nő mellett térdelt. Mindketten hasonló egyenruhába voltak öltözve.

- Ne-nem lélegzik. Az előbb még szólította a nevem, de most már... már nem... - beszélt ziháló levegővételek között, sápadt arccal. Azonnal letérdeltem az ájult nő másik oldalára, és a pulzusát próbáltam kitapogatni, de semmi. Első gondolatom volt, hogy elkezdem a szívmasszázst, de ekkor megláttam a feje alatt elterülő hatalmas vértócsát, és rájöttem, hogy már képtelen lennék rajta segíteni, ahogy azon a sok élettelen testen sem körülöttünk.

- Sajnálom - ráztam meg a fejem együttérzőn, ahogy felnéztem a barna lányra. Arra számítottam, hogy hisztérikus sírásba kezd, de erősebb volt, mint gondoltam, és gyászba borult arccal csak egy aprót bólintott.