In The End

Első lépés

Hatalmas hófelhő borította be az eget azon a napon. Az előrejelzés szerint, akár harminc centi hó is eshet, de még ez sem tántorított el a célomtól. Felöltöztem, kocsiba ültem, és elindultam az állás interjúra, ami talán választ adhat a tíz éve megfogalmazódott kérdéseimre.Izgatott voltam, szinte nem is figyeltem az utat, csak mentem előre. Nem tudtam, mi fog történni, vagy egyáltalán fel vesznek e, de nem volt más választásom. Veszteni valóm, azonban annál több.
Mikor leparkoltam az iroda előtt, úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repdesne a gyomromban. Nem volt bátorságom elindulni, mivel addig a pillanatig sosem kellett ilyen helyre mennem. Az, hogy az önbizalom meg én, még sohasem találkoztunk, csak rontott a helyzeten. - Heather Cox! Szedd már össze magad, az ég szerelmére! Ez az egyetlen esélyed, hogy megtaláld Jamest, te pedig megtorpansz? - mondtam magamnak, miközben megpofozgattam az arcom.Nagy levegőt vettem, kiszálltam az autóból, és elindultam az iroda felé.Ami persze egyáltalán nem hasonlított egy temetkezési irodához. Cirádás betűivel a Moonlight felirat, inkább tűnt szépség szalonnak. Igazából fogalmam sem volt, hogy kellene kinézni egy ilyen helynek, mégis furcsa érzésem támadt. Fejemben kavarogni kezdtek a gondolatok, s testem legkisebb porcikája is tiltakozott az ellen, hogy bemenjek.Behunytam a szemem, és lenyomtam a kilincset. Lesz, ami lesz. Én legalább megpróbáltam.
- Jó napot! - szóltam be az első szobába, ott azonban senkit sem találtam. - Az állás interjúra jöttem! Heather Megan Cox, telefonon beszéltünk pár napja!- Jó napot! Jó napot! Ebben a munkakörben meg is tiltanám e hangzatos üdvözlés alkalmazását! - morgott mögöttem valaki. Hangjából ítélve nő lehetett, és öreg. Rekedt, hörgős, dallamtalan hang volt.Lassan fordultam meg, felkészülve a legrosszabbra, én mégis megijedtem.A mögöttem álló nő alacsony volt, barna hajú és javában taposhatta az ötvenes éveit. Bubi frizurája tetején egy vastag lencsés szemüveg foglalt helyet, mely talán még a békeidékből maradt rá.- Myrtle Edwards! - nyújtotta felém jobbját - Talán foglaljunk helyet.Megpróbáltam nyugodtnak maradni, de valahogy nem akart sikerülni. Szívem vad kalimpálásba kezdett, s úgy éreztem elájulok. Mit mondjak neki, ha megkérdezi, miért akarok itt dolgozni? Mondjam meg az igazat? Vagy már egyből az elején hazudjak?Ezer meg ezer kérdés futott át az agyamon, s csak remélni mertem, hogy kívülről nem látszom annyira kétségbe esettnek, mint amilyennek érzem magam.
Határozatlan léptekkel követtem az apró nőt, majd leült egy hatalmas íróasztal mögé, nekem pedig a vele szemben lévő karosszékbe adott helyet. Ujjaimat tördelve nézegettem a falat, s próbáltam úrrá lenni az idegességemen.- Nos, Miss Cox. Ha jól látom a leadott önéletrajzát, ön műszaki szak irányú végzettséggel rendelkezik. Mi vezet rá egy ilyen gyakorlatias, fiatal hölgyet, hogy halottakkal foglalkozzék. Már ha közvetve is.- Gyermekkorom óta foglalkoztat a halál. - szaladt ki a számon a meggondolatlan mondat. Bár az igazat mondtam, tudtam, hogy innen nehéz lesz visszaküzdenem magam a nullára. - Érdekelnek a halállal kapcsolatos dolgok.- Mindannyiunkat foglalkoztat a halál, kedvesem. Csak valaki nem akar tudomást venni saját halandóságáról. Sajnos aki születik, az meghal. De aki meghal, segít, hogy mi tovább élhessünk. Ez a munka nem is a halálról szól. Hanem a gyászról, elkeseredettségről és a fájdalomról. Nap mint nap megtört emberek sirámait hallgatni elkepesztően nehéz feladat. - mondta s cigarettára gyújtott - Mondja el Miss Cox, hogy miért magát vegyem fel?- Dolgozni szeretnék. Méghozzá lelkesedéssel és odafigyeléssel. Szeretnék támaszt nyújtani a gyászban, de ugyanakkor rendet tenni a temetőkben, a temetés folyamatában.Még én is megdöbbentem saját szavaimon. Mintha nem is én mondtam volna ki őket. Myrtle azonban nem tűnt olyannak, mint akit le vett a lábáról a jól sikerült mondatom.- Ez szép gondolat, de édes kevés! Sajnos nincs szakmai tapasztalata, nem ért az adminisztratív feladatokhoz és ami a legfontosabb, nem venné túl komolyan a munkakört.- Nagyon is komolyan venném. Értse meg, nekem szükségem van erre a munkára. Legalább adjon egy esélyt, hogy bizonyítani tudjak.- Ennél magasabb végzettségű és több szakmai tapasztalattal rendelkező jelentkezők is akadnak. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy hívni fogom a héten. Bármilyen döntés is szülessék. Viszont látásra Miss Cox!Felém nyújtotta a kezét, meg se várva, hogy felálljak a székből. Csalódott voltam, hogy nem úgy sikerült a megbeszélés, ahogy azt szerettem volna. Feltápászkodtam a székből és kezet fogtam Myrtle-el, majd elindultam a kijárat felé.- Mondjon valami bíztatót kérem! - tettem egy utolsó kétségbe esett próbát - Van valamennyi esélyem?- Esélyek sorozata az élet. Sosem tudhatjuk mit hoz a holnap. Reménykedjék! Hiszen az az ember, akinek nincs reménye, halott.- El sem tudja képzelni, milyen régóta vágyom rá! - mondtam, majd kimentem az ajtón.
Beültem az autóba és a kormányra hajtottam a fejem. Tudtam, hogy Myrtle úgy sem hív vissza, s elvesztem az utolsó esélyt is, hogy megtaláljam Jamest. Túlságosan naiv voltam, hogy eljöttem ide. Megráztam a fejem, majd beindítottam a motort. Titokban pedig abban bíztam, hogy valami baleset történik velem útközben és végre véget érjen ez a gyötrelem, amit az életemnek hívok.
Mikor hazaértem, kezdődött a második menet. Apám már az ajtóban állt karba tett kézzel és azzal az utálatos cinikus ábrázatával. Mikor meglátott, hangosan nevetni kezdett, hogy elvegye a maradék életkedvemet is, ami az állás interjú után még megmaradt.- Tudtam, hogy úgy sem vesznek fel. És tudod miért nem? Azért, mert elmebeteg vagy! Azért! Akkor voltam a legnagyobb hülye, mikor nem adtalak be az intézetbe, mikor megszülettél. Most szenvedhetek veled!- Kössz apa a bíztató szavakat! Így is szar napom volt, tegyél rá még egy lapáttal!- Mégis mit gondolsz? Meddig foglak eltartani? Huszonöt éves vagy, és még sosem dolgoztál! Nem gondolod, hogy veled van a baj? Neked valami nincs rendben a fejeddel! - üvöltötte úgy, hogy zengett az egész utca. - Szerinted nekem milyen életem van mellettetek? Soha nem volt hozzám egy jó szavatok! Nem álltatok ki mellettem, nem is neveltetek. Csak felnőttem. A saját anyám arra nem volt képes, hogy eljöjjön az iskolai anyák napjára. Karácsonykor meg elküldtetek egy szanatóriumba, míg ti elmentetek wellneszezni. Milyen szülők vagytok ti? - fakadtam ki, majd apámat félrelökve berohantam a házba. - Mit képzelsz magadról, te elmebeteg! Hogy merészelsz így beszélni az apáddal? Artikulátlan üvöltéssel jött utánam az emeletre, és válogatott szitkokat vágott a fejemhez. Bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Apa még rángatta egy kicsit a kilincset, majd beletörődött legújabb kudarcába, és elment. Zokogva vetettem le magam az ágyamra. Elegem volt mindenből, és semmi mást nem akartam, csak csendet és nyugalmat. De tudtam, hogy itt nem kaphatom meg. Soha semmit, nem kaptam meg, amire szükségem lett volna. El akartam menni. Összecsomagolni a cuccaimat, és itt hagyni ezt a tetves házat, ami az otthonom kellene, hogy legyen. De ez nem volt az. Ez csak egy ház volt, két szemétláda emberrel, és egy meg nem értett, összetört lánnyal. De nem volt hova mennem. Sem pénzem, sem egy barátom nem volt. Így tűrnöm kellett.
Hihetetlenül lassan teltek a napok. Minden percben a telefonomat néztem, reménykedve abban, hogy Myrtle felhív és megkapom a munkát. De nem hívott. A szívem mélyén tudtam, hogy nem fog sikerülni, mégis belevágtam. A bizonytalanság, ami hatalmába kerített, szinte elviselhetetlen volt. Fájt minden egyes pillanat, amit a házban töltöttem és mindent megtettem volna azért, ha nekem is normális életem lehetett volna. Minden gondolatom James körül forgott. Az egyetlen ember, aki még halálában is jobb volt hozzám, mint bárki az élők közül. Sajnos be kellett valljam magamnak, hogy apának igaza lehet velem kapcsolatban. Nem kötődök senkihez, nincsenek emberi kapcsolataim, de még csak egy macskám sincs. Két hét telt el, s a telefon meg sem csörrent. Már teljesen felhagytam a reménykedéssel.
Karácsony előtt egy nappal, apám bekopogtatott az ajtómon. Nem volt agresszív, nem üvöltözött, inkább ideges volt és félt. Mikor bejött, egyenesen az ágyamhoz jött, és leült annak szélére.
- Mi van? Már le se ordítasz? - mondtam gúnyosan - Két hete még...
- Heather! Anyád nagyon beteg, és nyugalomra lenne szüksége. Az orvosai alig két hónapot adtak neki!
- Óh! Hát ez nagyon szomorú! - fintorodtam el, mert cseppet sem hatott meg a bejelentése. Nem szívtelenségből, de minden második évben ez történik karácsonykor. Vagy engem küldenek el, vagy ők lépnek le.
- Anyád nem szeretné, ha látnád ahogy haldoklik. Bár valószínűleg még élveznéd is a dolgot. Na, de komolyra fordítva a szót! Azt akarjuk, hogy költözz el itthonról. Mindannyiuknak jobb lenne, hidd el!
- Költözzek el? Mégis hova, és miből? Tudod nagyon jól, hogy nem vettek fel sehová, de még csak Myrtle sem hívott vissza!
- Ezt már neked kell megoldanod Heather! - mondta önelégült vigyorral az arcán, majd megsimogatta a fejem és egy borítékot nyomott a kezembe. - Oldd meg, de aztán vigyázz a pénzre, mert nem kapsz többet. Az egyetemi tanulmányaidra raktuk félre, de jobb lesz ez így.
Remegő kézzel bontottam ki a borítékot, mely elég vastag volt. Mikor sikerült, s belenéztem a borítékba, azt hittem elájulok. Az ágyra szórtam a tartalmát és összesen tizenötezer dollárt számoltam össze. Értetlenül néztem apámra.
- De hiszen ez rengeteg pénz!
- Heather! Egyet ne felejts el! Az apád vagyok! Biztos vagyok benne, hogy meggyűlöltél az évek alatt, de nem vagyok gonosz. Pláne a saját véremmel nem. -
Megölelt, de alig egy fél percig tartott, majd ellökött magától s visszatért régi, utálatos önmaga. - Holnap már nem szeretnélek itt látni! Karácsony ide vagy oda!
- Anyától azért elbúcsúzhatok? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Nem! Nem kíváncsi rád! - mondta, majd bevágta az ajtót.
Kezemben a tizenötezer dollárral úgy álltam a szobám közepén, mint egy só bálvány. Hol a borítékot, hol pedig az ajtót bámultam.

Alig két órámba tartott összepakolni csekély mennyiségű holmimat. Bármennyire örültem a lehetőségnek, hogy itt hagyhatom ezt a gyötrelmes életet, s újat kezdhetek, mégis maradni akartam. Csak egy kicsit még. Csak hogy ne kelljen még felnőnöm, ne kelljen vállalnom mindenért a felelősséget. Gyerek akartam maradni! Talán, ha egy másik családban születhettem volna meg, biztos egészen más életem lehetett volna.
Nagyot sóhajtottam, és bepakoltam a kocsiba a bőröndjeimet. Még mielőtt elindulhattam volna, cigarettára gyújtottam, s végignéztem azon az utcán, ahol huszonöt évig sétálgattam, játszottam és sírtam.
Beültem a kocsiba, majd lassan elindultam a házunktól. Alig mehettem pár métert, mikor az egyik ház előtt ismeretlen, furcsa férfit pillantottam meg. Harmincas évei lelején járt, de mintha a múltból lépett volna elő. Fekete öltönyt, sárga kalapot és piros csokornyakkendőtt viselt, kezében sétapálcát tartott. Orra alatt vicces bajuszkát hordott, arca pedig hófehér volt. Sosem láttam meg azt az embert azelőtt. Ahogy elhaladtam mellette, furcsa érzés kerített hatalmába, s remegni kezdtem. Nem csinált semmit, csak állt az út szélén, s bambult maga elé, én mégis megborzongtam tőle. Megráztam a fejem és próbáltam az útra koncentrálni.
Mikor kiértem az autópályára, már elmúlt a rossz érzés, de nem bírtam kiverni a fejemből azt a furcsa idegent.
Gondolataim egészen máshol jártak, majd egy ismeretlen hang a fülembe súgta:
" HEATHER VIGYÁZZ!"
Abban a pillanatban összeszedtem magam, és beletapostam a fékbe. Ez volt a szerencsém, így nem hajtottam neki az előttem álló kocsinak. Baleset volt a pályán, s nem vettem észre a feltorlódott kocsi sort.
Valaki nem akarja, hogy meghaljak!

BEJEGYEZTE: DÁTUM: