A lencse mögött {Befejezett}

37.fejezet:

Üdvözletem imádott olvasóim! Sajnálom hogy csak ilyen későn jelentkezem de hétfőn belső vizsgám lesz és konkrétan semmit nem tudok még így muszáj volt kicsit lapozgatnom a füzetemet. De ez most lényegtelen, a fontos az hogy itt vagyok kezembe a legfrissebb résszel :) Nagyon örülök hogy ilyen sokatoknak tetszett az 500 feliratkozós különkiadás. Bevallom, kicsit tartotam a reakcióktól, mint kiderült, alaptalanul mivel csak pozitív visszajelezések érkezetek :3 A kérdés: legyen még ilyen? Írjátok meg kommentbe a választ. Nem is húzom tovább az időt, jó szórakozást a részhez és ne felejtsetek véleményt nyilvánítani ;) 

- Édesem, nem értem az aggályaidat. Miért ne mennél el? Mitől tartasz? – értetlenkedett Erica az asztal túlsó feléről aztán homlokát ráncolva beleivott cappuchino-jába. Mint mindig, ezúttal is sikerült a közepébe találni a kérdéseivel, ugyanis én magam se értettem, miért csinálok a bolhából elefántot. Biztosan közre játszik az is benne, hogy Brett-el a díjátadó óta nem beszéltem, ezáltal a csókot se tudtuk tisztázni ezért félek szembe nézni vele, viszont ezen kívül, egy nyomós érvet se tudok felhozni a koncert ellen. Őszintén szólva, mivel nem voltam hajlandó kommunikációt létesíteni a világsztárral, azt se tudom, ő miképp vélekedik a csókról. Minden bizonnyal a boldogság hevében cselekedett viszont egy apró kis gondolatfoszlány azóta az este óta a fejembe motoszkál és nem hagy nyugodni; mégpedig hogy, hiába a felhőtlen boldogság, egy átlag ember nem csókol meg egy másik embert, még akkor se, ha hihetetlenül boldog. Felesleges ezt tovább magyarázni, egyszerűen nem tesz ilyet. Én se tennék, ám de, ha ez igaznak bizonyul, az azt jelentené, hogy Brett számára nem vagyok közömbös és ez katasztrófákat eredményezne. Éppen ezért nem kívánom ezt a gondolatot bárkivel megosztani illetve a következményeket még önmagamnak se beismerni. A szerződés már csak 1 és fél hónapig kötelez. Egész pontosan kevesebb mint 6 hétig. Utána Billy bejelenti a szakításunkat és elvállnak útjaink. Ő visszamegy a fényűző életébe én meg folytatom a munkát átlagos fotósként. Igaz, kicsit kényelmetlenebbé válna a kapcsolatunk Chris-el de jelen pillanatban még nem merek hosszú távra tervezni. A szeretetem felé köszönő viszonyban sincs azokkal a lehengerlő érzésekkel amiket Daniel mellett éreztem melyből arra következtetek, hogy még nem beszélhetek úgy róla mint „szerelmemről" ám őszintén reménykedtem abba, hogy ez változni fog, hiába éreztem a lelkem mélyen, hogy hibát követek el. Hosszú távon mindenki jobban jár ha én és Brett nem békülünk meg egymással. – Mint „barátnő" valószínűleg külön trónod lesz a V.I.P helyiségben és minimum 3 őr fog felügyelni rád. Lehetetlennek tartom hogy bántódásod esne a fanok által – folytatta a barátnőm miután diszkréten szörcsögve kiürítette a poharát majd határozottan az asztalra helyezte mire én mozgolódni kezdtem a székemen. Az ebéddel már mindketten végeztünk, arra vártunk hogy elfogyassza a rendelt italt így egyszerre mozdultunk a székekre terített kabátjainkért. Szívesen folytattuk volna akár zárásig a beszélgetést de mindkettőnket szólított a kötelesség; engem a munka míg őt a kislánya.

- Nem a biztonsági rendszerben kételkedek. A Times square-n lesz, nyilvánvalóan a város összes biztonsági szolgálata biztosítani fogja a helyet, inkább a csókunk miatt aggódok. Nem tudom milyen reakcióra számíthatok tőle – panaszoltam epés szájízzel majd ellenkező intését figyelmen kívül hagyva, beálltam mögé a sorba. Várakozás közben magamra kaptam a kabátomat aztán pénztárcám után kezdtem kutakodni viszont ezt félbe kellett hagynom mivel jelzett a telefonom.

- Nézd, ő csókolt meg. Az egyetlen akinek van oka tartani a reakciótól, az ő. Ő tartozik neked magyarázattal, nem fordítva – vázolta fel véleményét tárgyilagos hangon közben kézmozdulatokkal kísérve szavait melyekre én elgondolkozó hümmögéssel feleltem. Volt valami abba amit mondott, el is raktároztam bölcs szavait a memóriámban viszont abban a másodpercben, szégyen, nem szégyen, a telefonom megtalálása jobban lekötötte figyelmemet. Az ebédszünetem vége vészesen közeledett ezért tartottam tőle hogy az üzenet feladója Maria személyét takarja akitől nem „jó étvágyat" üzenetre számítottam.

- Igazad lehet – motyogtam csak félig tudatos állapotban ugyanis miután hosszú szenvedés után rátaláltam a táskám mélyén a keresett tárgyra, annak feloldásával voltam elfoglalva. Az ajkamba harapva böktem rá az üzenet ikonra, miközben már a füleimben csengettek Maria szidalmai amiket a késésem miatt fog a fejemre olvasni, és amint megláttam, kitől érkezett, hatalmas kő gördült le a szívemről.

- Csak nem a herceg üzenet? – nézett vissza rám válla felett Erica kacérkodva mire én mint aki édes álomból ébredt, értetlenkedve, kábán meredtem rá telefonom felett és igyekeztem visszakergetni fejembe a messze földön futkosó gondolataimat – látnád a vigyorodat – mondta válaszként értetlen tekintetemre aztán angyali mosollyal ajkain fordult a kassza felé ugyanis ő következett. Ezt látva próbáltam gyorsan lerendezni Brett-et aki a maga bunkó módján afelől érdeklődött, sikerült e döntenem a koncerttel kapcsolatban mivel tudnia kellene, hány V.I.P jegyet kérjen.

- Nem, Brett írt – feleltem közömbös hangon mire Erica, aki éppen a visszajáró aprót szórta a tárcájába, megdermedt a mozdulatsor közepén ezzel magára vonva a körülöttünk állók figyelmét. – Te jó ég, Erica! – ugrott oda mellé rémülten, teljesen elfeledkezve arról hogy a kávézó alkalmazottja a pénzemre vár – Minden rendbe?

- Persze – görbítette műmosolyt ajakira aztán pótcselekvésként elkezdett belebújni kabátjába. Külsőre teljesen úgy festett, mint aki igazat mond, viszont én kiváltságos helyzetemnek hála, rögtön kiszúrtam az árulkodó jeleket. A visszajáróval nem törődve a fiatal lány elé dobtam egy nagyobb összegű bankjegyet majd Erica-t karon ragadva, finoman kivezettem párosunkat a kávézóból és amint már mindketten az utcán álldogáltunk, rögvest letámadtam.

- Mi történt oda bent? – dörrentem rá talán túl hevesen mivel barátnőm az ingerültebb hangsúly hallatán ösztönösen meghátrált.

- Héé, Vicks, nincs semmi baj – tört felszínre anyai ösztöne és a következő pillanatban már megnyugtatóan simogatta vállamat. Ilyen esetekben mindig úgy érzem, hogy Lily mellett engem is a gyerekének tekint ugyanis gyakorta próbál anyáskodni felettem mely időnként jól esik, máskor viszont kissé frusztráló hiszen mégiscsak 24 éves vagyok és mindössze 2 év van köztünk Erica-val. Az más dolog hogy neki már van gyereke, háza és férje míg nekem egy világsztár álbarátom és egy alig 24 órája tartó kapcsolatom az álbarátom sofőrjével. Mikor lett nekem ilyen furcsa, szinte már filmbeillő az életem? – Miért vagy ideges?

- Mindegy – tudtam le egy szóval a választ mire Erica gúnyosan szemet forgatott aztán mérgesen szűkre húzta pupilláit. Tudtam hogy gyűlöli amikor nem adok rendes választ viszont valami megmagyarázhatatlan okból nem akartam beavatni a Brett-el kapcsolatos gondolataimba, ezért a téma terelés módszerét alkalmazva, a viselkedéséről kezdtem faggatni – Milyen vigyorról beszéltél? – kérdésem hallatán Erica kislányosan elpirult aztán zavarában a kabátjára felvarrt díszgombok egyikét kezdte tekergetni. Sokkal inkább hasonlított egy zavart tini lányra mint egy férjezett családanyára. Azt viszont nem értettem, miért reagál így egy egyszerű kérdésre. – Erica! – emeltem fel a hangomat mikor hosszú másodpercek után se szólalt meg – Mit nem árulsz el nekem?

- Jajj, ne komplikáld túl – legyintett erőltetett nevetés mellett – Csak úgy felderült az arcod, mikor megláttad az üzenetet, azt hittem, Chris írt. A történtek után nem vártam, hogy ilyen boldogan reagálsz Brett üzenetére – hadarta, mint aki a lehető leggyorsabban akar túljutni egy beszélgetésen ami további kérdőjeleket eredményezet a fejembe ám neki se kezdtem ezek fejtegetésének, ugyanis egyik szava megtorpanásra késztetett. „Úgy felderült az arcod..." – én pusztán megkönnyebbülést éreztem, nem is emlékszem arra hogy arcizmaim mozgásba lendültek volna melyből arra következtettem, hogy tudatalatti reakció lehetett. Tehát a tudatalattim örült Brett üzenetének és ennél rosszabb hírt nem is kaphattam volna. Aztán, mintha csak megérezte volna hogy róla folyik a társalgás, egy hívás futott be a telefonra méghozzá „világsztár" név alatt.

- Vicky, itt Brett. Sikerült végre döntést hoznod? Nem érek rá egész nap – szólt bele a tőle megszokott lekezelő, undok hangján mire nekem ismét kedvem támadt telefonon keresztül megfojtani őt és ezáltal arra is rádöbbentem, hogy az agyam tudatos és tudatalatti része tökéletesen egymással ellentétes érzelmeket táplál az énekes felé.