Szonatina

1. fejezet: Alice

Újra, újra és újra... a kezem és a szívem önálló életre kelt. Nem ösztönből ütöttem le a hangokat. Miért is tenném, amikor annyira képes vagyok magaménak érezni a darabot, hogy minden egyes hang, minden egyes akkord egy apró áramütést küld a szívem felé? Ahogy felemeltem a kezem, ahogy a klaviatúrához ért a kezem, a hangok valami mássá váltak mint valami amit nem lehet kézzel megfogni... testet öltöttek. Nehéz megfogalmazni mi is történik pontosan amikor sikerül a szívemet és a kezemet azonos hullámhosszra hozni. Nehezen találják meg néha a közös nevezőt. 

Tapsszót hallottam. A csend az egyik kedvenc zenei kifejezőeszközöm amivel játszani tudok. A záróakkord felhangjai még mindig szóltak miközben Steve hatalmas mosollyal feljött a színpadra és felnyitotta a zongorát. "Eljátszanád még egyszer?" kérte "Tudod, a darab feléről lemaradtam. Annyira elvarázsoltál hogy nem is tudtam figyelni."

"Nagyon hosszú, több mint 20 perc. Biztos szeretnéd végighallgatni?" Semmi kétség, Steve, bár nem zenész, egy valamit biztosan remekül csinál és az a zenehallgatás. Mégis...  valamiért mindig kételkedem abban hogy érdeklik a darabjaim. Néha egy kicsit túl feszülten figyel amikor játszom. 

"Időm mint a tenger" küldött felém egy biztató mosolyt. 

"Steve, remélem a matekérettségin is ilyen nyugodt leszel. Inkább tanulnál ahelyett hogy itt lopod a napot. Én keményen dolgozom a felvételiért, Európáért, dolgozz keményen te is, hogy felvegyenek a mérnökire!"

"Semmiség. Megéri pár órával korábban kelni azért hogy meglássak kibontakozni egy ilyen szépséget" valamiért tudtam hogy nem a játékomról beszél. 

"Nem érdemlem meg a bókjaidat de... köszönöm. " nevettem őszintén majd felálltam és lezártam a hangszert ő pedig nem tiltakozott.  "és azt sem hogy itt ülj velem négy órát és huszonhat percet étlen szomjan. Ígérem holnap eljátszom neked na de együnk valamit mert éhen halok." Erre már nem bírt nemet mondani. gyorsan bezártam az ablakokat és lezártam majd letakartam a zongorát. 

Az iskolában ez az egyik legjobb gyakorlóterem és őszintén szólva a takarítók rendkívül örülnek hogy én foglaltam le magamnak még év elején. Amikor tavaly félévkor beiratkoztam a zeneiskolába mindenki messziről elkerülte a  termet mert rendetlen volt és a zongora lehangolódott. Senki sem szeretett az 52-es teremben gyakorolni. De nekem nem jutott más, mivel a többi gyakorló nullától huszonnégyig be volt osztva így aztán elkezdtem helyretenni. Egy hónap sem kellett hozzá és a zongora hangolásán kívül nem maradt más csak néhány apró igazítás, na és a falfestés. Még mindig emlékszem azokra a csodás napokra, amikor néhány újdonsült barátomat elráncigáltam ide. 

A szupercsapatom, akiket összegyűjtöttem elsősorban a terem felújítása céljából, a következő emberekből állt: Steve, Christine és Miranda (osztálytársak) és a tizenegyedik osztályból a "sztárduó", Scarlett és Johnathan. Nem voltak különösebb terveim velük, mint klikkel, de rájöttem hogy mennyire jó érzés hozzám hasonló érdeklődésű emberek társaságába bekerülni. Persze az, hogy összekovácsolódtunk, közel egy évbe került, de mára már nem tudunk egymás nélkül meglenni. És hogy miért jelentősek ezek az emberek az életemben? Nos, talán mert az ember társas lény. Talán mert mindenkinek szüksége van valaki(k)re aki(ke)t szerethet. 

Ahogyan Steve-vel megettük a pizzát amit rendeltünk és kiültünk a zeneiskola előtti padokra, nekem már más irányba terelődtek a gondolataim. Az esti balett-edzés felé. Gyűlölök balettozni, és nem is tartom magam különösebben tehetségesnek. Nem mintha önszántamból elmennék... anyáék nem hajlandóak leszállni a témáról én pedig nem ellenkezem, és inkább meg sem kérdezem hogy miért... a szüleimnél három szabály van: Azt teszed amit mondanak. Nem kérdezel. Nem keresed az ésszerűséget. Ha ezeket betartod talán elviselhetőbb lesz velük az életed. lényeg a lényeg, inkább szó nélkül belenyugodtam és eljárok az edzésekre. Talán mert addig is távol vagyok attól a rideg kastélytól amit az otthonomnak kéne nevezni. Persze, nem mintha valaha is igazán számított volna, de kezdem úgy érezni mintha többről lenne szó annál hogy nem szeretik amit csinálok. Anyáék ki nem állhatják a zenét. A házban mindig csendnek kell lennie.