Élni a holnapért

1.fejezet

Az írisze gyönyörű. Mintha a napfelkelte mély, narancsos színe ülne a pupillája körül és az elmúló éj kékjébe távolodna a szivárványhártya pereméig.
Pislant egyet. Mindenre kíváncsi szempárjával Bonifác bozontos, vörös haját kémleli, míg a vállára fektetve ringatja őt háttal nekem. Nincs tisztában vele, hogy neki is ugyanolyan színű a haja. Ilyesmikre nem is gondol még. Nem is kell gondolnia rá, legyen még a mi dolgunk félni miatta. Bonifác megfordul a vállán némán leselkedő Kasztorral.

- Ne gondolkodj annyit, - mosolyodik el. - árt a szépségednek.

- Úgyis tudod, min gondolkoztam.

Kasztor szinte fehér hajjal született. Az első pánik akkor ért el minket, mikor kinyitotta a szemeit. Sötétkék és narancssárga, mint a felkelő nap ege. Nem akartam elhinni. Nem ismétlődhetett meg. Aztán Bonifác pár nappal később a kezébe vette és az addig világos színű haja vörössé változott. Kishíján elejtette az akkor pár napos csecsemőt.

- Nem lesz baj. Konrád azt mondta alig lehettél pár napos, mikor rádtalált. Kasztor és Evolet majdnem egy hónaposak - óvatosan leül mellém az ágyra, nehogy megzavarja a félálomban lévő Evoletet. Apró ajkai néha még rászorulnak a mellemre és szinte rögtön el is ernyednek a pilláira nehezedő álomtól. Szempillái ugyanolyan vörösek, mint a haja, vagy Kasztor és Bonifác haja. Csonka kezemmel alátámasztom Evolet törékeny testét. Bonifác hasonlóan a mellkasához veszi Kasztort, aki Evoletet utánozva ásítozni kezd, aztán elalszik. Szabad kezem Bonifác combjára csúsztatom és a vállának dőlök.

- Most olyan csendesek - suttogja Bonifác, miközben a saját kezével átfogja a kézfejem. Meleg, erős tenyere rásimul a bőrömre.

- Máskor is azok. Nyugodtak. Nem tudom, hogy mások gyerekei is ilyenek-e, de Kasztor és Evolet, mint a kívánság.

Látom, hogy most ő gondolkozik el. Csak tippelni tudok, hogy mi juthatott eszébe.

- Nem tehetsz róla. Mindkettőnk hibája volt - már majdnem egy éve volt, hogy Jakab és Hella elkábítottak. Nem teljesen kényszerítettek minket, hisz mindkettőnk vonzódott a másikunkhoz, mégis rémisztő visszagondolni rá, hogy Evolet és Kasztor így fogant.

- Nézz rá Kasztorra és Evoletre! Még mindig szörnyűségnek érzed? - kérdezem.

- Tudod, hogy nem így gondolom szörnyűnek. Ők csodálatosak, szebbet nem is kívánhatnék - egy pillanatra becsukja a száját, majd halkan folytatja. - Az a szörnyű, amit veled műveltem. Én voltam az első számodra. Abban se vagyok biztos, hogy gondolsz-e úgy rám.

Elképedek azon, amit mond. Amennyire tudok feléfordulok.

- Hogy nem-e? Akárhányszor meglátom a meztelen felsőtested, legszívesebben magamhoz rántanálak és órákig nem engednélek. Ha nem sajogna még most is a szüléstől minden lépés, éjszakánként meztelenül, zihálva bújnék hozzád minden egyes szeretkezés után. Már majdhogynem egy éve várom, hogy újra úgy érints, de te nem közelítesz. Tudom, hogy a szülés eldeformálta a testem és mindig savanyú tej szagom van a szüntelen szoptatástól. A bokáim duzzadtak, a hasam heges az arcom éveket öregedett a fáradtságtól - végig egyhangúan, beletörődően beszélek. Nem várom, hogy megcáfolja, amit mondok. Nem is teszi. Lassan feláll és a kiságyba teszi az alvó Kasztort, majd kiveszi az ölemből Evoletet és a bátyja mellé rakja. Én addig megigazítom a felsőm és előreesett vállakkal várom, hogy megszólaljon. Megáll a kiságy mellett, háttal nekem. Felállok az ágy széléről és elindulok a konyha felé. A fa padlózaton csak az én lábaim nyomát hallani. Nem tudom miért indultam el. Nekitámaszkodom az asztalnak és csak bambulok magam elé. A görcsös sírás gombócként nő a torkomban, halkan, vékony patakokban utat engedik neki. Lépteket hallok közeledni felém, majd két kéz csúszik a csípőmre. Biztosan tartva, mégis vigyázva fordít maga felé, majd szó nélkül nekem esik. Lassú előjáték nélkül tolja be a nyelvét az ajkaim közé és szorítja az ágyékát az enyémhez. Ösztönösen csukom be a szemeim, de már nem ösztönből csókolom vissza. Átkarolom a nyakát és az egész testem hozzápréselem. Percekig, órakig állunk így, mígnem levegőért kapkodva válunk szét.