Sweetness (befejezett)

A temetés

       Az elkövetkező két napban mit sem változik a hangulatom. Ki sem teszem a lábam a lakásból és – legnagyobb döbbenetemre – még JaeBum sem jut eszembe. Minduntalan azon agyalok, vajon miért ilyen hírtelen vesz el egy ilyen kedves embert a sors, mint amilyen Kim néni volt. De hiába jár az agyam egész nap, a percek szinte vánszorognak, és ha azon kapom magam, hogy a pillantásom az órára téved, csak csalódottan veszem észre, hogy még csak percek teltek el, mióta először ránéztem. Lassan, de végül elérkezik a temetés napja. Mint az elmúlt két napban, ma is már hajnalban fent vagyok és bár levánszorgom a konyhába, ma is úgy döntök, nem reggelizem, hiszen úgysem menne le egy falat sem a torkomon. Az órára nézek, hajnali öt. A temetés csak délután kettőkor lesz, szóval bőven korán keltem. Rengeteg időm van, csak azt nem tudom, mit kezdjek vele. Végül úgy döntök, nézek egy kis rajzfilmet, hátha felvidít. Leülök a kanapéra és bekapcsolom a kedvenc csatornámat. Fél óráig bámulom a képernyőt, de fogalmam sincs, mit nézek. A képkockák sorra villannak fel a szemem előtt, de egyik sem ragad magával. Pedig, de szeretnék kiszakadni ebből az elátkozott világból. Mivel a mesék sem tudnak felvidítani, kikapcsolom a tévét és egy pokróccal a hátamon – bár tavasz van, reggel még hideg van – kivonulok a teraszra és csak nézek a semmibe. Órákat ülhettem kint, mert egyszer csak YunSeo jelenik meg mellettem.
- Szia, mióta vagy fent? – ül le mellém és nyújt felém egy csésze, forró teát.
- Nem tudom – válaszolom rekedtesen, belekortyolva a forró italba. – Régóta, nem tudtam aludni.
- Hmm – csak ennyit felel, és a továbbiakban csak ülünk csendben a madarak halk dalát hallgatva. A nap fénye melegíti a levegőt és szikrázó kis pontokat, szép árnyékokat vet a földre. Egyre több madár dalol, és élénk kisgyerekek játszanak a szemközti parkban, kik egymással, kik a kutyájukkal. Egy külső szemlélő számára tökéletesnek tűnhet, a világ e kis szelete, csak én és YunSeo tudjuk, hogy ez sajnos nem mindenkinek adatik meg. Fájó szívvel, néma sóhajjal lelkemben állok fel és lehajtott fejjel, hogy YunSeo ne láthassa könnyeim, indulok a nappali felé. A konyhába csoszogva teszem az üres bögrét a mosogatóba, majd mivel jobb dolgom nincs el is kezdem elmosni azt a pár koszos edényt, ami van. Sajnos ez az elfoglaltság sem köt le túl sokáig. Az órára nézve látom, hogy még mindig csak tíz óra van. Reményvesztetten pillantok végig a lakáson, de semmi használható nem jut eszembe. Kétségbe esett pillantást vetek az éppen belépő legjobb barátomra.
- Ohm, MingSoo, mit szolnál, ha kimozdulnánk egy kicsit és elmennénk sétálni. Beülhetnénk esetleg enni valahova. – mondja, és bátorítólag rám mosolyog. Elgondolkodva bólintok rá a dologra, hiszen ennem is kéne, már arra sem emlékszem mikor ettem utoljára. Felmegyek a szobámba és magamra kapom, azt, ami először a kezem ügyébe akad, tudat alatt ügyelve arra, hogy az öltözetem ne nélkülözze a fekete színt. Mire leérek YunSeo már indulásra készen vár a nappaliban. Leérve belebújok a cipőmbe, majd felkapva a tengerészkék tavaszi kabátom lépek ki YunSeoval az utcára.
Sétálgattunk egy darabig, majd betértünk egy hangulatos kis helyre. A vendéglő kicsi volt ugyan, de a nagy ablakok, a hangulatos fények, a vidám és sokszínű, de mégsem émelyítően színes falak barátságossá és otthonossá tették a kis helyet. A rejtett hangszórókból nyugalmat árasztó, halk zene szólt. YunSeoval leültünk az egyik kétszemélyes sarok asztalhoz és míg YunSeo rendelt én csak kifelé bámultam az ablakon. Én rá sem néztem az étlapra, egyrészt mert tudtam, hogy YunSeo tudja miket szeretek, másrészt meg, mert teljesen mindegy volt mit raknak le elém, úgysem fogok túl sokat enni.
- Rendeltem neked palacsintát – szakít ki a gondolataimból barátnőm hangja.
- Rendben – válaszolok még mindig az utca forgatagát kémlelve. Csak akkor fordulok vissza az asztalhoz, mikor kihozzák a rendelésünk. Bár a palacsinta és a forró csoki, amit mellé kaptam remekül néz ki, mégsem eszem valami sokat. Mikor YunSeo is végzett az adagjával először rám, majd a tányéromra pillant.
- Hát, nem ettél valami sokat, de legalább ettél. Az elmúlt két naphoz képest ez is haladás – mondja, majd felállva sétál a pulthoz fizetni. Mi után összekaptuk a cuccunkat, újra kiléptünk a zajos utcára, ezúttal hazafelé véve az irányt. Visszafelé úton egész végig azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehet egy általad vett, vagy bérelt lakásra azt mondani, hogy otthon. Mert bár már évek óta nem éltem a szüleimmel JaeBum, miatt nem igen volt alkalmam megszokni sem az adott helyet, ahol éltünk, nem hogy otthonnak nevezni. Lassan elértük az ismerős ajtót, és én felocsúdtam az elmúlt napok révületéből. Rá kellett ébrednem, hogy már nem sokáig fogad, majd ez a mahagóni barnára festett faajtó, mely már oly ismerős. Újabb ház vár, újabb ajtóval... Egy új helyen.
Teljes letargiában sétálok fel az emeletre, még a cipőmet is el felejtem levenni, úgy csoszogok el a szobámig, hogy belökve a súlyosnak tűnő falapot lépjek be a kis helységbe és kezdjek el készülődni a temetésre. Azt sem igazán tudom, mit is vegyek fel. Utoljára öt éves koromban voltam temetésen, és nagyon reméltem, hogy legközelebb majd csak nagyon sokára megyek. A szekrényem elé lépve kezdtem el kutakodni a ruháim között. A fekete színnel nincs baj, hiszen sok fekete ruhám van, de nem igazán tudom, mit is illene felvennem pontosan, pláne egy gangnami temetésre. De végül egy térd alatt végződő, felül picit csipkés egybe részes ruhát választok egy kis bronz kapoccsal ellátott övvel a derekán, a ruhaválasztás után a fürdőbe sétáltam, majd hosszasan bámultam magam a tükörben. Az elmúlt napok megpróbáltatásai, mind tisztán tükröződtek az arcomon. Karikás szemek, melyek élettelen tekintettel néznek vissza rám, beesett arc, kiszáradt, berepedezett ajkak. Mélyet sóhajtva lépek el a tükörtől, hogy lezuhanyozhassak. A gyors fürdőt követően, immár köntösben fordulok vissza a tükörhöz, hogy valahogyan emberibbé tegyem a külsőm. Halk sóhajjal állok neki a lehetetlennek tűnő küldetésnek. Kevés alapozóval és púderrel próbálom eltüntetni a sötét árnyakat a szemem alól, több- kevesebb sikerrel. A szemeimet csak halványan húzom ki fekete szemceruzával, és kevés szempillaspirállal zárom a műveletet, az ajkaimra csak kevés testszínű rúzst és némi ajakápolót teszek, majd a szobámba sétálva öltözök fel. Még megkeresem a fekete boleróm, hogy eltakarhassam a vállaim, majd indulok is a földszintre cipőt húzni.
- Elvigyelek? – Lép mellém barátnőm.
- Nem kell köszönöm, emiatt ne fáradj. Majd megyek metróval – felelem halkan, biztatólag felpillantva rá, mire ő csak egy bólintással felel. – akkor – állok fel, és nézek az órára. Negyed kettő – én mennék is – indulok el. Felkapom a kulcsaim és a táskámat, a Kim néninek szánt koszorúval együtt és már kint is vagyok az utcán. Sietős léptekkel megyek el a metróállomásig, ahol a jegyemet megvéve szállok fel a megfelelő szerelvényre. Metróval húsz perc az út a temetőig legközelebbi megállóig, onnan pedig – ha minden igaz – kb. tíz perc gyalog, legalábbis ezt mondták. Szóval még időben ott leszek. A rövid út után meg is érkezem a temetőhöz, ahol már most nagy tömeg gyülekezik, mondjuk Kim néni egy nagyon kedves és jó szívű ember volt, így nem is csoda, hogy ennyien szerették. Körbepillantok hátha látok egy ismerős arcot, de nem igazán veszek észre senkit sem. Már éppen úgy döntenék, hogy majd valahol hátul meghúzom magam, amikor egy feltűnően csinos, talán a negyvenes éveiben járható hölgy észrevéve engem, indul meg felém.
- Szervusz, te biztosan MingSoo vagy. HwaYoung vagyok, ChoHee lánya – nyújtja felém a kezét.
- Han MingSoo – bólintok és fogom meg a kezét, kissé meghajolva.
- Gyere, megmutatom, hol fogsz ülni – mosolyog rám és int, hogy kövesem. Milyen kedves velem, pont, mint az édesanyja. És, ahogy elnézem erősebb is, mint én. Mert bár látszik rajta is, nagy veszteség érte, mégis tartja magát. Legalább mások előtt. Némán követem őt a macskaköves úton, még el nem érünk a ravatalozóba, ahol már ott volt a szépen megmunkált, és gyönyörű virágokkal, koszorúkkal körbetűzdelt koporsó is, mely az itt lévők számára, igen fontos embert rejtett.
- A koszorút – fordul újra felém HwaYoung – csak tedd nyugodtan oda, ahova szeretnéd – pillant szomorú tekintettel a koporsó felé, mire én bátortalan léptekkel lépek a ravatalasztalhoz és remegő kezekkel helyezem le a koszorút, az üresen árválkodó asztalsarokra, úgy érzem, ennél központibb helyre nem az én tisztem virágot helyezni.
- Gyere velem egy kicsit – mosolyog rám újra Kim néni lánya, - bemutatlak valakinek. - Bizonytalan léptekkel indulok HwaYoung után, aki céltudatosan megy előttem. Némi séta után, nem mesze a ravatalozótól álltunk meg.
- Ő itt – mutat egy magas, barnahajú, elbűvölő mosolyú fiatalemberre HwaYoung – a fiam, és a te, már ha nem gond, hogy tegezlek, új főnököd. – én csak az előttem állót nézve, bólintok rá a hallottakra, mikor is az idegen felém nyújtja a kezét.
- Kim MinSeok, örülök, hogy megismerhetlek – kissé összezavarodva attól, hogy a megnyerő külső mellé, igen mély és megnyugtató hang társul csak bátortalanul, fogom meg a kezét.
- Han MingSoo, enyém az öröm, hogy megismerhetem – válaszolom, remélve minden illemszabálynak megfeleltem.
- Oh – nevet fel... Valami rosszat tettem? – Tegezz csak nyugodtan, ha már úgy is együtt fogunk dolgozni!
- Ohm, rendben - bólintok, majd amilyen gyorsan jött úgy el is szállt a „jó kedvünk". Viszont arra leszek figyelmes, hogy én még mindig MinSeok kezét fogom, és ez valami oknál fogva régóta nem érzett biztonságérzetet nyújt, ugyanakkor felpezsdíti a vérem.
- Jön a tiszteletes, ideje lenne leülni – szakít félbe minket MinSeok édesanyja. – MingSoo, te MinSeok mellett fogsz ülni. – mondja, majd visszaindul a ravatalozóba.
A szertartás ugyan gyönyörű, de mégsem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy ez már valóban a vég. Egy olyan zárlat, melyet tollal írtak meg, és egyszer mindannyiunk életében eljön, s minduntalan könnyeket hullató, sajgó szíveket hagyunk magunk után. És ez most sincs másképp. Mikor legördül az első könnycsepp az arcomon, eszembe sem jut letörölni azt, hisz tudom, olyan embernek szól, aki igazán megérdemli. Csupán némán hullatom könnyeimet, mint a körülöttem lévők közül, oly sokan. De mégis igazán egy- két ember könnyei azok, amelyek ugyan olyan fájdalommal csillognak, mint az enyémek. Köztük MinSeoké is. Lassan rá emelem a tekintetem a mellettem ülőre. Néma könnyekkel, mereven nézi a számára is olyan fontos embert rejtő koporsót, közben anyja kezét szorítva, néma, mégis erős támaszt nyújtva neki. Nem is tudom meddig néztem őt, de egyszer csak rám emeli tekintetét és a sötét szemek, melyekben nemrég még a vidámság halvány szikrája csillant, most bánatosan csillognak, mégis halvány mosoly jelenik meg ajkain, ahogy felém nyúlva fogja meg, majd vigasztalólag szorítja meg eddig ölemben pihenő kezemet. Kezemet el nem engedve fordul vissza a ravatalasztalhoz, ahogyan teszem ezt én is, és a fájdalmam ellenére újra érzem, azt a bizsergető és egyben nyugtató érzést, melyet a kézfogásunknál is érezni véltem.
A szertartás lassan véget ér, és én felállva engedem el MinSeok kezét, hogy a jelenlevőkkel együtt kísérjem el utolsó útjára a mi szeretett Kim néninket. Miután a koporsót a földbe helyezték HwaYoung búcsúztatót mond, és ezzel lezárul a temetés e szakasza. Az emberek lassan indulnak meg az autójaik felé, hogy a halotti tor helyszínére menjenek. Én még állok egy kicsit a sír mellett, azt figyelve, hogy hogyan búcsúznak az emberek Kim nénitől és, hogyan nyilvánítanak részvétet HwaYoungnak. Úgy érzem, nekem sincs már miért itt maradnom, már épp elindultam volna részvétet nyilvánítani, mikor MinSeok mellém lép.
- Remélem, nem szeretnél te is máris elmenni. A nagymama is nagyon örülne, ha itt maradnál a torra. És persze én is – mondja, és az arcán megjelenik egy gyermeki, ártatlan mosoly, aminek nem tudok ellenállni.
- Ohm, akkor maradok. Persze csak, ha nem okoz problémát.
- Mi nem okoz problémát? – lép mellénk MinSeok anyja is.
- Az, hogy MingSoo itt maradjon, a késői ebédre.
- Hát persze, hogy nem – felel HwaYoung-shi – már mondtam, hogy szívesen látunk téged. Tudod anyám nagyon sokat mesélt rólad, és, hogy milyen nagy gonddal és lelkesedéssel végzed a munkádat, no meg, hogy mennyire szeretted őt – mosolyog rám. – És most szeretnénk ezt neked meghálálni.
- Ugyan kérem, zavarba hoz. Különben sincs mit meghálálniuk. Szívesen dolgoztam a SWEETNESS-ben, és az meg már csak természetes, hogy egy olyan kedves és életvidám hölgyet, mint amilyen Kim néni is volt szeretek, hiszen őt csak szeretni lehet. – mesélem, miközben elindulunk a temető kijárata felé.
- Hallod ezt Xiumin – fordul az anyja MinSeokhoz, miközben én megvallom, eléggé meglepődök azon, hogy HwaYoung kínai becenévvel illette fiát. – Pont úgy beszél, mint te! – persze az említett csak bólogatva adja tudtunkra, teljes mértékben egyetért édesanyja szavaival. Idő közben elérjük a temető parkolóját, ahol aztán megállunk egy sötétszürke Kia Optima mellett.
- Jut eszembe – fordul felém HwaYoung – te mivel érkeztél MingSoo?
- Metróval jöttem – vallom be – nincs kocsim.
- Oh, ez esetben – kezdi Kim néni lánya, de MinSeok, azaz Xiumin közbevág.
- Majd én elviszem! – ajánlja fel, majd meg sem várva anyja válaszát lép mellé és ad egy puszit az arcára. – Otthon találkozunk! – köszön el, majd - ma már harmadjára – meg fogja a kezem és a kocsija felé kezd terelni. Nem is kell messzire menünk és egy gyönyörű, hollófekete Infiniti QX70-es mellett meg is állunk. MinSeok illedelmesen kinyitja nekem az ajtó, majd be is csukja utánam, mikor beszállok. Megkerülve a kocsit ül be a vezetőülésre és bekötve övét – és persze megvárva, míg én is bekötöm – indítja is a motort, majd, pontosan édesanyja mögött, rákanyarodik a kivezető útra, hogy aztán meg sem állva még Gangnam szebbnél-szebb és nagynál-nagyobb luxuslakásai közül meg nem pillantja a megfelelőt.
- Megérkeztünk – fordul felém, majd kipattanva mellőlem nyitja ki nekem az ajtót és a kezét nyújtva segít ki a kényelmes ülésből. Ámultan nézem a hatalmas nagy házat, ami a szemem elé kerül és nem bírva betelni a látvánnyal kapkodom a tekintetem ide-oda. Az igazat megvallva soha sem tetszettek igazán az ilyen nagy, és oly sokszor giccses házak, de ez... Ez határozottan le vett a lábamról. A hófehér falak, a hasonlóan fehér márványlépcsők, melyek a hatalmas sötét ajtóhoz vezettek. A hatalmas, tisztán csillogó ablakok, melyek kerete harmonizált az ajtó színével, a színes, mégis ízléses virágok. Az út két oldalán elhelyezett a XVIII. századi Londonra emlékeztető lámpák egyszerűen tökéletesen illetek, a mindent körülvevő zöld fűhöz és fákhoz, mindez olyan összhangot alkotva, hogy az embernek kedve támadna órákon keresztül mást sem csinálni, csak a nyugalmat sugárzó látványt kémlelni.
- Tetszik? – lép mellém a házigazda.
- Határozottan... nagy – mondom felé pillantva – De, nagyon szép – fordulok újra a ház felé.
- Hát akkor nézd meg belülről is – indul meg MinSeok a ház felé én pedig némi habozás után követem. Jártam már nagy és drága házban, igaz nem ilyen nagyban és nem ilyen szépben, de annak sajnos nem lett túl jó vége... Viszont úgy érzem, MinSeokban megbízhatok... Csak meg ne bánjam. Végül követve Xiumint lépek be a hatalmas fa ajtón, csak azért, hogy az eddigi döbbenetem és csodálatom tovább mélyüljön. A ház belülről is tükrözte azt a finom ízlésességet, ami már a külső térben életre kelt. A falak halvány bézs és drapp színűek voltak, a bútorok sötétebb tónusai pedig tökéletes kontrasztot adtak a falaknak, az apró kis berendezési tárgyak enyhe színfoltokat alkottak, persze csak finom mennyiségben. A teret pedig a hatalmas ablakok töltötték meg fénnyel.
- Látom, valóban tetszik az anyám háza – mosolyog rám MinSeok.
- Miért te nem itt laksz? – szalad ki a meggondolatlan, és meglehetősen illetlen kérdés a számon. – Bocsánat! – Hajolok is meg, amint ez eszembe jut, de Xiumin csak felkuncog mellettem.
- Nem, én nem itt élek – magyarázza még mindig mosolyogva. – Nem messze a belvárostól van a házam, nem olyan nagy mint ez, de én szeretem.
- Hm... Fogadni mernék azért az enyémnél nagyobb – mosolyodok el én is, arra a házra gondolva ahol, most élek.
- Hát itt vagytok! – lép mellénk HwaYoung – már mindenhol kerestelek titeket. Már mindenki a nagyteremben van, ne várakoztassuk meg őket. – terel minket egy nagy kétszárnyú ajtó felé. Belépve a nagyterembe, hírtelen újra erőt vesz rajtam a gyász. Minden honnan Kim néni kedves tekintete figyel minket, meganyi fénykép és festmény sorakozik a teremben, amelyeken Kim néni van és kedvesen mosolyog. Körbenézek a teremben és észreveszem, hogy nem mindenki van itt a temetésről. Úgy látom ide csak a szűkebb családi kört hívták meg. Így kissé kellemetlen őrzéssel, keresek helyet magamnak. Igen elveszettnek tűnhettem a nagy teremben ugyanis HwaYoung mellém lépve kezd el húzni a terem közepén lévő asztal felé. Én csak oda érve veszem észre, hogy az egyik üres szék előtti tányéron lévő, kis táblácska jelzi, ez az én helyem. Véletlen pont MinSeok mellett, akinek másik oldalán anyja foglalt helyet. Még mindig nem vagyok teljesen képben azzal kapcsolatban, hogy miért is kell nekem itt lennem, pláne ilyen elismerő helyen. Lassan megkezdődik a halott tiszteletére tartott tor, és ahogy fogynak az ételek, én úgy ismerem meg egyre jobban új főnököm. Bár egyelőre még kicsit furcsa ezt mondani. lL^