Herkules munkái

Dr. Burton zökkentette ki önsajnálatából.

– Komolyan mondja, hogy a visszavonuláson töri a fejét?

– Igen.

– Nem lesz abból semmi! – kuncogott a klasszika-filológus.

– De én biztosíthatom…

– Képtelen lesz rá, barátom! Maga túlságosan odavan a munkájáért.

– De nem, tényleg, már mindent elrendeztem. Még néhány eset, válogatott esetek, ugye, nem akármi, ami csak adódik, hanem csakis olyan fejtörők, amelyek felkeltik személyes érdeklődésemet.

Dr. Burton vigyorgott.

– Ez így szokott lenni. Csak egypár eset, csak még egy eset és így tovább. A díva búcsúfellépése az Operában semmi sem lesz magához képest, Poirot!

Tovább kuncogott, majd komótosan, mint valami nyájas ősz manó, feltápászkodott.

– Ön nem herkulesi munkákkal küzd, hanem szerelemből robotol – mondta. – Majd meglátja, hogy nekem van igazam. Lefogadom, hogy maga egy év múlva is ugyanitt fog ülni, és a tökültetvény – a szót kimondva megborzongott – puszta délibáb marad.

Dr. Burton elbúcsúzott vendéglátójától, és magára hagyta a szabályos négyzet alaprajzú szobában.

Eltávozta e lapokról annyira végleges, hogy a továbbiakban nem is érdemes foglalkoznunk vele. Számunkra csupán a gondolat a fontos, amit hátrahagyott.

Mert miután elment, Hercule Poirot alvajáróként, lassított mozdulatokkal ereszkedett vissza a fotelba, és közben azt mormolta:

– Herkulesi munkák… Mais oui, c'est une idée, de milyen jó gondolat…

Másnap Hercule Poirot egy borjúbőr kötésű hatalmas könyvbe és néhány kevésbé vaskos kötetbe temetkezett, továbbá időnként nyugtalan pillantásokat vetett különböző gépírásos papírszeletkékre.

Titkárnőjét, Miss Lemont utasította, hogy adatgyűjtést végezzen Herkules-témájában, és tegye az asztalára. Miss Lemon közönyösen (nemaz a fajta, aki a miérteken töprengene), ám abszolút hatékonysággal teljesítette a rábízottfeladatot.

Hercule Poirot fejest ugrott a klasszikus Ismeretek, különös tekintettel „Herkules = az ókorban világszerte tisztelt hős, aki halála után isteni rangra emelkedett, és isteneknek kijáró tiszteletben részesült” témakörének ádáz tengerébe.

Bár a jó kezdéshez immár minden adva volt, cseppet sem bizonyult könnyűnek átevickélni azon a roppant tengeren. Poirot két órán keresztül szorgalmasan olvasott, jegyzetelt, homlokot ráncolt, papírszeletkéivel és egyéb forrásaival egyezkedett. Végül hátradőlt székében, és a fejét csóválta. Előző esti rosszkedve elpárolgott. Micsoda népség!

Vegyük ezt a Herkulest, ezt a hőst! Szép kis hős, mondhatom! Csak egy bűnözői hajlammal megáldott, korlátolt értelmi képességű izomkolosszus! Poirot-t egy Adolfé Durand nevű mészárosra emlékeztette, akit 1895-ben állítottak bíróság elé Lyonban: egy bivalyerős férfi, aki megölt több gyermeket. A védelem epilepsziára hivatkozott – amelyben a vádlott kétségkívül szenvedett –, mire föl napokig arról folyt a vita, hogy betegség súlyos fajtájúnak, grand mal-nak vagy enyhének, petit mal-nak tekintendő-e. Ez az ókori Herkules valószínűleg grand mal-ban szenvedett. Nem, rázta meg a fejét Poirot, még ha ez volt is a görög-római hősideál, mai mércével nézve biztos nem állná meg a helyét. Poirot módfelett furcsállta ezt az egész klasszikus világrendet. Ezek az istenek és istennők! Hát annyi álnevük volt, akár egy modern bűnözőnek! Mi több, határozottan bűnöző típusnak látszanak. Italozás, kicsapongó életmód, vérfertőzés, nemi erőszak, garázdaság, emberölés, cselszövés – ha ügyeiket egy juge d'instruction, vizsgálóbíró megkapná, azt se tudná, hol áll a feje. A tisztes családi életnek nyoma sincs. Se rend, se rendszer. Még a bűncselekményeikben is: se rend, se rendszer!