Herkules munkái

Poirot nem osztozott barátja jókedvében.

– Ha jól értem, ön arra céloz, hogy én a fizikai valóm nem kimondottan herkulesi?

Dr. Burton tekintete végigsiklott Hercule Poirot alakján, fekete lakkcipőjén, csíkos nadrágján, kifogástalan sötét zakóján és hetyke csokor-nyakkendőjén, aztán megállapodott tojásforma lején és a felső ajkán pompázó hatalmas bajuszán.

– Őszintén szólva, Poirot: nem! – kiáltotta, majd hozzátette: – Úgy sejtem, önnek nemigen jutott ideje, hogy elmélyedjen a klasszikusokban.

– Való igaz.

– Kár, kár. Ön sokat veszített. Ha rajtam múlna, mindenki számára kötelezővé tenném a klasszikus olvasmányokat.

Poirot vállat rántott.

– Eh bien, nagyon jól elboldogulok nélkülük is.

– Elboldogul! Elboldogul! Ez nem boldogulás kérdése. Ez teljesen rossz megközelítés. A klasszikusok nem valami lajtorja, amellyel olyasféle gyors sikerek érhetők el, mint egy újmódi gyorstalpaló tanfolyammal. Nem a munkával eltöltött idő a lényeg, hanem a szabad idő. Ebbe a csapdába mindannyian beleesünk. Vegyük az ön példáját: elboldogul az életben, de majd ki akar szállni a dolgokból, kényelmesebb tempóra váltani: mit fog csinálni akkor a szabad idejével?

Poirot máris készen állt a válasszal:

– Töktermesztéssel fogok foglalkozni. Nem viccelek.

Dr. Burton meghökkent.

– Töktermesztéssel? Jól hallottam? Csak nem azokra a nagy, felpuffadt, vízízű zöldségekre gondol?

– Ó! – fogta el a lelkesedés Poirot-t. – De hát épp ez a lényeg! Nem kell, hogy vízízűek legyenek!

– Ja, tudom: meghinti sajttal meg apróra vágott hagymával, aztán nyakon önti besamel-mártással.

– Nem, nem, ön téved. Nézetem szerint magának a töknek a tényleges ízén is lehet javítani. Adni kell neki – hunyorított Poirot – egy kis bukét…

– Jóságos ég! Ember, a tök nem valamiféle bordói! – A buké szó dr. Burtonnak eszébe juttatta a borospoharat a keze ügyében. Belekortyolt, ízlelgette. – Ez például egy remek bor. Kitűnő. Bizony. – Elismerőleg bólogatott. – De ez a tökdolog… ugye, nem gondolja komolyan? Csak nem fog valóban – elborzadva nyomta meg a szót, kezét részvétteljesen gömbölyded pocakjára szorítva – görnyedezni, vasvillával trágyát hányni ezek az izék alá, öntözni őket vizes vattával, végigcsinálni az összes ilyet?!

– Úgy látom, ön igencsak tájékozott a töktermesztést illetően – jegyezte meg Poirot.

– Vidéken időzve láttam, mit művelnek velük a kertészek. De vicc nélkül, Poirot, micsoda hobbi ez? Mérje össze azzal – dr. Burton hangja egészen ellágyult –, amikor az ember fotelt húz a pattogó tűzifahasábok elé egy padlótól plafonig könyvekkel teli hosszúkás szobában; jut eszembe: feltétlenül hosszúkás szoba legyen, ne négyzetes. Könyv mindenütt. A kezében pohárportói… és egy felütött könyv. És az idő visszafelé hömpölyög, amikor ilyeneket olvas…

Azzal zengő hangon szavalni kezdett:

És rögtön fordította is:

Ésszel kormányozza a gyors bárkát is a borszín tengeri áron a kormányos, ha szelek dühe tombol[1]

– A fordítás persze soha nem adhatja vissza igazán hűen az eredeti hangzást – tette hozzá.

A pillanat hevében el is feledkezett Poirot-ról. Poirot csak nézte és nézte, és hirtelen elfogta a kétely, belenyilallt a fájdalom. Hátha ezen a téren tényleg elmulasztott valamit! Egyfajta szellemi teljességet! Szomorúság lett úrrá rajta. Igen, el kellett volna mélyednie a klasszikusokban… Még hajdanán… Most már, sajnos, késő…