Between the Lines

1. fejezet

A régi papír, a faporos polcok és a frissen őrölt kávé illata sűrűn ülte meg a kis szöuli könyvesbolt levegőjét. A kirakat üvegén átszűrődő késő délutáni napfény meleg, narancssárga sávokat festett a kopott hajópadlóra, aranyporrá változtatva a levegőben táncoló apró porszemeket.

Kim Jiyong a vaskos, sötét tölgyfa kasszapultnak dőlve állt. Ujjai között egy kék tintás tollat pörgetett, olyan rutinos mozdulatokkal, ami elárulta, hogy az elmúlt fél órában mást sem csinált. A rádióból halkan szólt valami melankolikus R&B, de a fiú figyelme a bejárati ajtóra tapadt. Sötétbarna szemei, amelyek máskor tele voltak folyamatos, nyughatatlan energiával, most egyfajta csendes várakozással figyelték az utcán elhaladó embereket.

Negyed négy. Késett.

Mielőtt azonban Jiyong elkezdhetett volna komolyabban aggódni, a bolt ajtaja feletti rézcsengő éles, vidám hangon megkondult.

- Ne is mondj semmit! - harsant fel azonnal egy ismerős, enyhén ziháló hang, amit rögtön egy tompa, drámai puffanás követett.

Jiyong arca azonnal felderült. A komolyság, ami az imént még a vonásain ült, egy tizedmásodperc alatt szertefoszlott, átadva a helyét annak a széles, utánozhatatlan mosolynak, ami miatt a törzsvásárlók a háta mögött csak "a könyvesbolti napraforgónak" hívták.

Ida ott guggolt a bejáratnál. Hosszú, barna haja kusza tincsekben hullott az arcába, miközben kétségbeesetten próbálta visszagyömöszölni a vászontáskájából a padlóra zúdult holmijait: egy agyonjegyzetelt koreai nyelvkönyvet, három különböző színű szövegkiemelőt, egy félig megevett csomag kekszet és egy fülhallgatót, ami már most menthetetlenül összegabalyodott.

Jiyong egyetlen pillanatig sem habozott. Lazán átugrotta a pult melletti alacsony lengőajtót, és a lány mellé guggolt.

- Komolyan mondom, Ida - kezdte Jiyong csillogó szemekkel, miközben felkapta a földről a lány egyik rózsaszín tollát -, te vagy az egyetlen ember egész Szöulban, aki képes megbotlani egy teljesen sík, akadálymentes küszöbben.

- Nem a küszöb volt a hibás - motyogta Ida, miközben egy gyors, zavart mozdulattal a füle mögé tűrt egy kósza hajtincset. Felnézett a fiúra, és meleg, barna szemeiben ott bujkált az a jellegzetes, félig bosszús, félig mentegetőző mosoly, amit Jiyong annyira imádott. - A táskám pántja csúszott le, és ahogy utánakaptam, elvesztettem az egyensúlyomat. Teljesen logikus láncreakció.

- Persze, hogy az. Tiszta fizika - bólogatott Jiyong halálos komolyságot színlelve. Beletett mindent a táskába, majd gondolkodás nélkül megfogta Ida csuklóját, és könnyedén talpra húzta a lányt.

A mozdulat gyors volt és természetes. Jiyong számára nem jelentett semmit - csak egy baráti gesztust. Ida azonban egy pillanatra megmerevedett. A fiú ujjai melegek voltak, és ahogy a bőre a bőréhez ért, a lánynak egy apró, elfojtott lélegzetvételre volt szüksége, hogy visszanyerje a kizökkentett pulzusát.

Gyorsan elhúzta a kezét, és a ruháját kezdte porolgatni, bár semmi sem lett piszkos.

- Sokat késtél - jegyezte meg Jiyong, miközben a bolt hátsó, elszeparált sarka felé indult. Ott állt a "kisasztaluk" - egy kopott, kerek faasztal két kényelmes fotellel, ahová a főnöke megengedte, hogy leüljenek, ha nem volt nagy a forgalom.

- Csak tíz percet! - védekezett Ida, miközben követte őt. - És azért késtem, mert a metrón egy idős néni elkezdett mesélni nekem a unokájáról, aki Amerikában tanul, és... hát, nem volt szívem félbeszakítani. Ráadásul esküszöm, a felét nem értettem a dialektus miatt, de olyan lelkes volt.