Kelyhem Vagy

A Vágóhíd Királynője

Ez a könyv azoknak íródott, akik imádják az izgalmat, a gótikus Akadémia rideg falait és a tiltott szenvedély nyers erejét. Ha kész vagy átlépni a határokat a herceggel és a kelyhével, lapozz tovább. De vigyázz... ha egyszer beengeded a mérget, nincs visszaút.

1

A kastély bálterme pontosan olyan volt, amilyennek a rémálmaimban elképzeltem: monumentális, jéghideg és a halál illatát árasztó. A monumentális, gótikus boltívek magasan a fejünk felett vesztek el a homályban, mintha egy gigantikus, kőből faragott szörnyeteg gyomrában állnánk.

A falakat nehéz, éjfekete és bordó bársonyfüggönyök takarták, melyeket ezüsttel hímzett, ősi családi címerek díszítettek. A hatalmas, kovácsoltvas csillárokban több száz fehér gyertya sírt – a lecsöpögő viasz úgy gyűlt a gyertyatartók peremén, mint a megkövesedett könnyek.

Lent, a fekete márványpadló olyan tükörsimára volt csiszolva, hogy hűvösen visszaverte a lángok táncát. Olyan tisztasággal csillogott, mintha frissen mosott vérrel kenték volna fel.

Körülöttem a falak mentén némán, mozdulatlanul álltak a hozzám hasonlók. Emberek. Fiatal lányok és fiúk, akiknek az arcáról lerítt a rettegés.

Az ablakokon túl, a sötét éjszakában a hegyvidéki szél vadul rángatta az ablakkereteket, bent mégis fojtogatóan mozdulatlan maradt a levegő. Volt, aki halkan zokogott, más imádkozott.

Én nem imádkoztam. Az istenek már régen elfordultak tőlünk, amikor a vámpírok átvették a hatalmat.– Egyenes háttal, játékszerek! – csattant fel a porondmester ostora a padlón, és a tömeg egyszerre rándult össze. – Mindjárt érkezik a herceg. Akinek nem tetszik a képe, azt a kutyák elé vetteti.

Összeszorítottam a fogamat, a körmeimet mélyen a tenyerembe vájva. A fájdalom segített tisztán gondolkodni. Segített elnyomni a hangot a fejemben. Apám hangját.„Neked kellett volna ott lenned, Seraphina. Miattad halt meg a nővéred. Neked kellett volna meghalnod."

A bűntudat maró lángja végigfutott a mellkasomon. Igaza volt. Azon az éjszakán nekem kellett volna a faluban lennem, nem a nővéremnek. Valerius herceg katonái őt ragadták el helyettem, és a teste két nappal később egy útmenti árokban kötött ki. Kiszáradva. Kiürítve, mint egy használt borosüveg.

A családom gyűlölete és a saját bűntudatom hajtott idáig. Nem volt már otthonom, nem volt jövőm. Csak egyetlen célom maradt: a bosszú. Hirtelen fojtogató, fagyos csend telepedett a bálteremre. A nehéz, faragott tölgyfa ajtók feltárultak.

Mindenki egyszerre hajtotta le a fejét, de én résen hagytam a tekintetemet. Látni akartam őt.Valerius herceg lépett be a terembe. Karcsú volt, magas, és olyan kísértetiesen gyönyörű, hogy az embernek elállt tőle a lélegzete – de ez a szépség mérgező volt, mint az angyalgyökér.

Az arca olyan tökéletes, éles vonásokból állt, mintha fehér márványból faragta volna egy megszállott szobrász, egyetlen emberi gyengeség vagy érzelem sem hagyott nyomot rajta. Sötét, éjfekete haja selymes hullámokban omlott a vállára, keretbe foglalva a természetellenesen sápadt bőrét. Szemei nem vörösek voltak, mint a mesékben, hanem olyan átható, jéghideg szürkék, mint a téli égbolt a vihar előtt. Unottan, fenséges lenézéssel pásztázták a felhozatalt.