TOTEM

1. rész

Layla POV.:

A falióra tompán ütötte az ötöt. Mintha direkt lassabban járt volna, csak hogy még jobban idegesítsen. A hangok már rég összefolytak a fejemben. Csak tompa zaj volt az egész. A nevelőszüleim hangja összefolyt más és más félbehagyott mondatokkal együtt, amik már nem is igazán jelentettek semmit.

– Te ezt soha sem... Legalább egyszer... Miért nem tudsz...

Nem válaszoltam. Nem azért, mert nem tudtam volna, hanem mert már nem láttam értelmét. Éreztem a gombócot a torkomban, de nem engedtem feljönni. Csak megfordultam, és szó nélkül felmentem a szobámba.

Az ajtót halk kattanással zártam be mögöttem. A szobában lévő csend nem volt igazi csend, inkább olyan, mint amikor valami még mindig zúg a háttérben, csak már nem látod, mi az. Lassú léptekkel az ablakhoz sétáltam. Egy pillanatig csak néztem kifelé, aztán kinyitottam.. A hideg levegő úgy csapott arcon, mintha emlékeztetni akarna arra, hogy vannak rosszabb dolgok is az életben holmi egyet nem értésnél...

Nem gondolkodtam sokat, a párkányra léptem, és már a hátsó kertben is voltam. A ház mögötti csend mindig túl éles volt, amikor elindultam, mintha a világ hirtelen túl sok hangot vett volna el egyszerre. Nem néztem vissza a házra, hisz nem volt miért. Tudtam jól, hogy mostmár egymással veszekednek. Ez nem volt újdonság.

Az erdő négy-öt kilométerre volt, talán kevesebb, soha nem számoltam. Nem volt fontos, mert a lábaim ismerték az utat. Ahogy a fák közé értem, a levegő megváltozott. Nem lett jobb, nem lett rosszabb, csak más. A hangok mögöttem elhaltak, mintha valaki elvágta volna őket, és a világ hirtelen túl szűk lett körülöttem. A fák közelebb álltak egymáshoz, mint máskor, legalábbis annak tűnt. Az ösvény, amit kívülről senki nem vett volna észre, most is ott volt a lábam alatt. Ismerős, biztonságos érzés fogott el, mikor ráléptem. Mikor itt voltam, mindig tudtam, hogy nem eshet bántódásom.

Elvileg... ugyebár.

De valami most nem volt rendben. Nem tudtam megmondani, mi az, csak azt éreztem, hogy a mellkasom lassan elkezdett feszülni. Megálltam egy pillanatra, a csend túl folytó lett, szinte már természetellenes. Éreztem a szívverésem ütemét a mellkasomban.

– Nevetséges... – suttogtam.

A hangom idegenül hatott ebben a térben. Kifújtam a levegőt, és megráztam a fejem. Semmi nem mozdult, mégis... nem hagyott nyugodni ez az érzés. Ott maradt a levegőben, rám tapadt, mintha valami nem akarna elengedni.