Biblia 2

Angelus Cadens (Prológus)

"Finisque ab origine pendet"
A vég a kezdetnek függvénye

   Sötét felhő fedte a földfelszínt. Köd, pára és nyomasztó érzése a közelgő változásnak. Ennek ellenére békés volt. Az emberek szeretik megcsodálni a naplementéket. De egy sötét, ködös hajnal szeretetéhez lélek kell, nagyon egyedi. Sátáné egy éppen ilyen volt. Nem létező, mégis lélegzetelállító. Egy fekete patak lassan csordogáló vize mellett, kényelmesen elhelyezkedve szemlélte ő a világot. Félhomály. Sóhajtva fordult egyik irányból a másikba. A pokol égető melegét hiányolta a hűvös koratavaszi reggelen. Lassú mozdulatokkal állt fel. Az alvilág miden tekitélyét sugározta ez a hétköznapi mozdulatsor. 

   A középmagas fű sápadtkéknek hatott a gyenge fényben. A hűvösen simogató szálak hangtalanul engedték útjára a Pokol urát. Olyan volt ő, akire fel lehet nézni. Akiért háborúba mennének a barátai, és áldozatot hoznának érte. Ráadásul véreset. 

   Fájdalmas hirtelenséggel kellett elfordulnia az arcába csapódó napsugaraktól. Egy pillanat leforgása alatt szűnt meg a vastag felhőképződmény az égen, alig néhány négyzetméter területen. A kis résen keresztül átszökő fény az egész völgyet beragyogta, majd olyan gyorsan eltűnt, ahogy keletkezett. Újra sötétség borította a földet. Azonban Sátán továbbra is az ég felé nézett, gyanakvó tekintettel. Szokatlan és komolytalan viselkedésnek tartotta ezt a Mennyek országától. 

   A távolban hófehér madarat látott. Törött szárnyút. Az égből szállt alá, akár egy becsületét maga mögött hagyott védangyal. Angyal. Sátán szeme mindent lát, akár Istené. Lát bűnöket, bűnösöket, gyilkosokat és veszteseket. És kifejezetten jól lát távolra. Azonban néha eljön az a pillanat, amikor valaki a tökéletesen jól működő szemeinek sem képes hinni. Amit látott, több volt, mint képzelet, több volt, mint valóság. Messzebbre mutatott mindennél. Elvégre ki hallott már olyat, hogy a fennséges Mennyország egyetlen és örök uralkodója, ilyen gyalázatosan hulljék alá az országának. Bizonyosan, Ő volt az. Isten. Isten, aki milliók életét mentette meg, és millió bűnös halálát okozta. Isten, akiről ezért azt hiszik az emberek, hogy jó a lelke, és tiszta. Nem véletlenül vannak, akik föléjük rendelődtek. A hit értelmet ad az életüknek, hiszen ők nem tudnak adni neki maguktól. Viszont semmit sem képesek jól csinálni. Ez abban is megnyilvánul, hogy milyen végkimenetelt preferálnak kapni. Tökéletes, kényelmes öröklétet, ott fent, ahol még egy napfényben ragyogó tópart is ezerszer szebbnek látszik, mint amilyen valójában. 

   Sátán egyre szaporábban lépdelt. Közelebb és közelebb ért a völgy másik végéhez. Isten egy hattyú szárnyának kecses, életerőt árasztő csapását megszégyenítő repüléssel ért földet. Sáros földön, sáros emberekkel. Sátán nem torpant meg, nem lassított. A pokol legmélyéről felszabadult kíváncsiság hajtotta a lábait. 

   Odaért. Látta Őt. Arcát nem fogja por, ruhája nem szakad szét. Hallotta ő is sokszor, mit mondanak a Menny dicső angyalai urukról. Sátán hitt a csodákban. Ő maga is csoda volt. Olyan, amit az emberek inkább elkerülnek, de csodának csoda. 

   Isten arca teljesen tiszta volt. Heg nem volt rajta, nem borították ráncok. Az emberek teljesen rossz képet festettek róla. Gyakran mondták, a szép külső néha a leggonoszabb elmét relyti. Sátánnál jobban senki sem tudta, mennyire igaz ez. 

    Mosoly érte az arcát. Olyan, amitől a halandók visszariadnak. Miután sikerült megértenie, mit lát, tébolyult gondolatokkal a fejében ereszkedett féltérdre Isten mellett. Tetovált kezeivel a szőke hajtincsek közé markolt, és erőszakosan maga felé rántotta a tehetetlen testet. Jól szemügyre vette, és lassan érteni kezdte. Eljött az alkalom. A Pokol végre felemelkedhet.