Vér és hó

Csípős éjszaka volt. A hideg kegyetlenül szivárgott át a vastag szöveteken keresztül. A fogak vacogása sejtelmes dallamként vált eggyé a süvítő széllel. Legtöbben behúzódtak Deres több ezer éves falai mögé, mely távol tartotta ezt a szúró fájdalmat. Ám akik ezt nem tehették meg, azok próbáltak minél közelebb húzódni a kint felállított máglyákhoz, mely adott egy csekély melegséget.

Sandor más módját választotta a felmelegedéshez. A várfal védőfolyosóján ülve bámulta a korom fekete eget, amely sűrűn zúdította maga alá a nagy hópelyheket. A férfi nem foglalkozott azzal, hogy a hó lassan befedte. Igazából nem is nagyon foglalkozott semmivel. Testét a sörrel melegítette, míg ezzel egy időben agyát tompította a folyékony nedűvel. Sok mindennel nézett már szembe élete során, ám most ez mégis valami más volt. Ezek nem zsenge katonák vagy piti bűnözők voltak, akiket egyetlen lendítéssel keresztbe hasított korábban bármikor. Vagy fivére, aki egy életre megbélyegezte és rettegésben tartotta fiatal korában, vagy éppen talán azokban a percekben is valahol mélyen. Nem, ez más fajta félelem volt, amelyet semennyi borral vagy sörrel nem tudott elfojtani magában. Mióta jártak a falon túl, nem tudta kiverni a fejéből azokat a lényeket, melyek majdnem magával ragadták azon a rideg helyen. Az üres kék szemek, a csontokról lemálló hús és a fogak éles csattogása, melyek az ő húsa után hajoltak. Ez a halál egy olyan formája volt, amellyel sose találkozott, de talán soha nem is akart.

Újabb kortyra emelete a bőrkulacsot, amelyben lévő sör keserűn folyt végig a torkán. Erősebb volt, mint a déli fajták. Királyvárban sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek a különböző Dorne-i és Lannisterek által termesztett borok behozatalára, mint a sörökére.

- Egy pillanattal ezelőttig azt hittem már szoborrá fagytál. - csúszott át a fagy dallamán egy édes hang. Sandor lassacskán a hangot követve oldalra pillantott. Az alak mögött lévő fáklyától elsőnek csak egy sejtelmes árnyék vetült rá, amely közelebb lépve, végre, - a sörtől mámoros - szemei képesek voltak ráfókuszálni. Egy fiatal lány volt. Vastag, szőrme kabátjának csuklyája mélyen arcába volt húzva, így védekezve a csípős szelek ellen, kilógó haja rejtelmesen lobogott előtte.

- Mit keresel itt, Havas? - bökte oda, és újabb kortyot fojtott magába. A jövevény halk kuncogást követően lassan letérdelt mellé, majd hátra tolta a csuklyát. Tömött kesztyűjével korom fekete - a csuklyától zilált - hajához nyúlt, melyet elkezdett lapogatni.

- Nem szép a fattyú nevemen hívni, Clegane. - mosolygott negédesen. - Talán nekem is Vérebnek kellene hívnom téged ezentúl? - kérdezte, lassan a térdéről a fenekére helyezte át magát, és nem messze Sandortól, a kőfalnak dőlt. - Mit iszol? - biccentette oldalra a fejét, és a kezében lévő kulacsra pillantott.

- Semmi közöd hozzá, Havas. - morogta halkan, és a másik oldalára tette a kulacsot, minél messzebb a lánytól.

- Csak egyszer használnád a tényleges nevemet. - sóhajtott a jövevény.

Ezután hosszas csend ült közéjük, a lány nem szólt többet, Sandor pedig nem válaszolt. A férfi továbbra is a sötét eget bámulta, amely talán még jobban ontotta magából a hópelyheket, mint pár pillanattal azelőtt. Ám a lány továbbra is a férfit bámulta. Ónix fekete szemei finoman haladtak végig Sandor durva vonásain. Igaz, nem a lángoktól megmart arcának felén ült, de így is hosszasan tanulmányozta az első találkozásuk óta elmélyedt ráncokat. A fáklya fényének hatására ezek a ráncok még mélyebbnek tűntek. Idősebbnek és megtörtebbnek látszott, mint amilyen volt. Hallott történeteket miken ment keresztül utolsó találkozásuk óta.

- Minek jöttél ide, Lyarra? - dörmögte, a nevet gúnyos hangsúllyal megnyomva, mintha nehezére esett volna a kimondása is. Lyarra ajkai ismét mosolyra görbültek.