Nathan Hale - Kilenc élet

1. fejezet: Nyúl

A pap hangja valahol messze szólt, mint egy rádió, amit nem ő kapcsolt be. Nate ott állt a többi öltönyös emberrel, mintha mind sakkfigurák lennének. De az öltönye túl meleg. Rátapad a nyakára, ami viszketett. Miamiban túl meleg van ilyesmihez. Főleg ma. Végignézett az arcokon. Mindenki a gödörbe bámult, vagy sírdogált és a pap csak mesélt, mesélt, mesélt...

A fű úgy hullámzott a lágy szélben, mint az óceán. Meg akarta kérdezni az anyját, hogy utána lemehetnek-e a partra úszni kicsit, de a nő korábban már kérte, hogy most legyen csendben. De Nate annyira utálta az öltönyt, hogy csak erre tudott gondolni. Hogy leveszi, és beszalad a tengerbe, hogy a fehér habok megnyugtassák a bőrét, ami már olyan nagyon viszketett. Felnézett az anyjára, aki könnyes szemmel nézte a koporsót. De miért? Ki van benne? Nate nem tudta. Mondták, korábban, de nem jegyezte meg. Derek–re nézett, aki az anyjuk másik oldalán állt szál egyenesen. Hogy bírja ezt? Neki is biztos viszket a nyaka. És akkor ott a fák tövénél, a temető sarkában meglátott valamit. Apró, óvatos motozásnak indult, de okozója hamar felfedte magát. Ezt már nem tudta magában tartani, hiába próbálta.

– Anyu, nézd! – Kiáltotta lelkesen. – Egy nyúl! Nézd! – Még a kezével is mutatta, hogy az anyja biztos jó irányba nézzen.

Elképzelte, milyen lenne megfogni. A bundája biztos nagyon puha, és a füle... Egyszer megfogott a parkban egy "nyuszifül" nevezetű levelet, ami selymesen simult az ujjai közé. Biztos az igazi is ilyen. De az anyja nem nézett oda. Talán nem hallotta.

– Anyu! – próbálkozott ismét, mire az apja keze a vállára nehezedett.

– Csend legyen, Nathan! – sziszegte figyelmeztetően, de Nate nem értette miért.

– De Apa! Ott egy... – igyekezett kibújni a nehéz kéz alól, de az szorítássá erősödött.

– Elég! Hagyd már abba! – mordult rá a férfi, és berántotta maga mellé.

Mire Nate ismét ki tudott hajolni, hogy megnézze a kisállatot, már eltűnt. Elégedetlen grimasz ült ki az arcára, de az apja ismét belemarkolt, és visszahúzta maga mellé. A sír körüli murva csikorgott a cipője alatt, amit egy darabig élvezettel figyelt. A hang pattogott, mint az apró tengeri kavicsok, amikor a hullám eléri őket. Fel sem fogta, hogy egyre inkább csuszolja a lábát a kis fehér köveken, amíg az apja egyik ujja most már erősen belevájt a vállába. Ez fájt. Szólni akart, hogy ne szorítsa, de eszébe jutott, hogy mi történt az előbb, amikor belebeszélt a pap unalmas mesélésébe. Úgyhogy inkább hallgatott. A szemébe végül könnyek gyűltek, mint mindenki máséba.

Hazafelé a kocsiban eszébe jutott a nyúl. Mozgott az orra is. Erre emlékezett. A füleit apró mozdulatokkal fordította ide-oda. Ahogy előre billent egyet, és a teste szinte hintázott. Az inas lábai sokkal szélesebb, és gyorsabb mozdulatokra...

Az ott egy meki?

– Anyu! – szólt vidáman. – Éhes vagyok! – Reménykedve nézett a mellette ülő Derek–re, mert ő is szereti a sajtburgert. – Eszünk a mekiben?

– Hallgass, Nathan! – mordult rá az apja. – A mai viselkedésed elfogadhatatlan...

– Erik – csitította az anyja, de hiába. – Még gyerek...

– Nem, Daisy, ez nem kifogás. – Érvelt az apja élesen. – Derek ennyi idősen már képes volt viselkedni. Már tíz éves, meddig fogod még így kezelni?

– Nem egyforma minden gyerek, Erik, te is tudod...

– De viselkednie kell! – Most megálltak a pirosnál, és apja dühös tekintete rávillant. – Ma szégyent hoztál rám, Nathan!

Nate újra érezte a vállába markoló súlyos kezet. A szeme ismét megtelt könnyekkel. Már nem is volt éhes.