Steven utálta a dobozok szagát. Az új lakásban minden doboz tornyokban állt, és anyja már harmadszor szólt rá, hogy kezdje el kipakolni a könyveit. Ő azonban csak az ablaknál állt, és a távoli hegyek felé nézett. Új város, új iskola, új élet – a szokásos klisé, amit annyiszor hallott.
A helyi gimnázium első pillantásra semmiben sem különbözött az előzőtől: hosszú, rideg folyosók, szekrények sora, csoportokba verődött diákok. De valami furcsa volt. A harmadik emeletre vezető lépcsőt mindig lezárták, a tanárok pedig kerülgették a témát.
Steven az első napokban észrevett valamit, amit senki más: egy halvány fénycsíkot a fal tövében, mintha az árnyék mögött egy ajtó rejtőzne. De amikor közelebb lépett, a fény eltűnt.
Az este pedig, mikor a vér Hold vörösre festette az eget, Steven álmot látott. Egy kristály ragyogott előtte, hívogatóan. Amikor a fiú felriadt, remegő keze szorosan markolta az ágyneműt – de az érzés, mintha valóban a kezében tartotta volna a kristályt, túl életszerű volt ahhoz, hogy csak álom legyen.
