SÖTÉT - Dzsúdló ff

1.

Ez a történet a szívemből született. Egy nehéz, fájdalmas időszak után íródott – terápiaként, gyógyulásként. Olyasmit szeretnék vele adni, amit talán szavakkal nehéz kimondani: egy kis megértést, együttérzést, vagy csak azt az érzést, hogy nem vagy egyedül.
A szereplők mind fiktív személyiségek, még ha valós emberek nevét is viselik. Amit itt olvasol, az nem a valóság, hanem a képzelet – egy feldolgozási folyamat része. Kérlek, senkit ne ítélj meg a történet alapján.
Köszönöm, hogy itt vagy, és elolvasod.

Nem ők találtak rám. Én kerültem közéjük. Véletlennek álcázott választás volt – mint minden, amit az ember ösztönből csinál. Nem tudtam pontosan, mihez kezdek, amikor először beléptem a stúdióba. Csak annyit, hogy szükségem van rájuk. Valamiért.

Egyikük sem volt olyan, amilyennek képzeltem őket. Azt hittem, tudom, milyenek az emberek, akik zenéből élnek, túl sok klub, túl sok backstage, túl sok ígéret, ami reggelre elpárolog. De ezek a srácok... mások voltak. Nem jobbak. Csak... valódibbak. Talán ezért nem bíztam bennük egyből.

Marci volt az első, akire ránéztem és nem tudtam eldönteni, gyűlölöm-e, vagy meg akarom csókolni. Valószínűleg mindkettő. Nem szólt hozzám napokig, csak néha megállt mögöttem, amikor grafikát rajzoltam, és azt mondta: „Ez nem rossz." Mintha ez dicséret lenne. Mintha nem lenne benne hátsó szándék. Aztán láttam rajta, hogy nem is hazudik. Csak nem tud többet mondani.

Gergő – az agy. Hideg és pontos. Ő vág, kever, szervez, néz. Egyszer azt mondta, hogy „a zene nem érzés, hanem struktúra". Aztán három órával később hallottam, ahogy egyedül ül a sötétben, és valami fájdalmasan gyönyörű beatet pakol össze. Szétcsúszik benne valami, amit nem enged megmutatni. A szeme alatt állandó árnyék ül. Nem alvás vagy drog miatt. Valami más. Valami régi.

És Doni. Ő mosolygott rám először. Nem úgy, mint aki akar tőlem valamit. Hanem mint aki észreveszi, hogy ott vagyok. Hogy tényleg ott. Aztán meghívott egy próbára, és közben hozzám hajolt: „Csak szólok, hogy a refrén alatt mind ki szoktunk borulni. Ne ijedj meg, ha valaki szétver egy poharat." Röhögtünk. De nem viccelt.

Azóta is bennük vagyok. A dobverésekben, a zajokban, az elcseszett vokálsávokban, a csendekben a hang előtt. Megtervezem a világukat, miközben próbálok kimaradni belőle. De egyre nehezebb. Mert van valami ebben a körben, ami beszippant. Ami elfeledteti, hogy ki voltál, mielőtt beléptél.

És van egy mondat, amit Marci egyszer kiejtett, miközben a saját dalszövegét húzta át vörös filccel:
„A múlt akkor is velünk marad, ha már senki nem emlékszik rá."
Csak én emlékszem. Mert én ott voltam.
Öt évvel ezelőtt.
Amikor még nem volt zene.
Csak ő.
És én.
És a ghost.