Utolsó sok-kevés vacsora

A hógömbömet néztem és láss csodát az emlékek pillanatok alatt rohantak le. Mintha tegnap lett volna s nem 30 éve.

A hó esett megjegyezném, gyönyörű volt. Bejglit ettünk ilyenkor, ez nálunk hagyomány volt. Már majdnem beköszöntött a karácsony, de a rokonok túl elfoglaltak voltak, így hát velük előtte ünnepeltük. Mindig is utáltam az ünnepeket már kiskorom óta, de a karácsonyt azt valahogy nem tudtam nem szeretni. A felnőttek kihúzták magukat, úgy ülték körbe az asztalt. A gyerekek meg csak elgörnyedten üldögéltek várva az ajándékozást. Én valahogy félúton ülhettem a székemen. Anyám behozta a finom ételeket és neki láttunk. Ám amint az első falat leszaladt a torkomon, sőt meg mernék esküdni, hogy még csak le sem nyeltem, jöttek a kérdések. Azok a kérdések, amiket minden évben megkapok.

-Na és kedvesem, mikor tervezed elkezdeni az egyetemet? Hisz már elmúltál 20. Úgy hallottam halasztasz. Na de ugyan meddig? - Kérdezte széles vigyorral a nagynéném, miközben ivott egy kortyot a borából. Pontosítok. Az utolsó kortyot. Ennek már a bora is elfogyott én meg egy falatot nem nyelhettem le anélkül, hogy ne legyek megcímkézve az "elbukott gyerek, aki azt gondolja pár szál virágból meg lehet élni" címszóval. Tudom jól mit gondol, de nem rendezhetek jelenetet úgy, hogy egy bizarr erőltetett mosoly kíséretében annyit mondtam, még várok. Ekkor szólalt meg nagybácsikám nem is tudom mije. Párkapcsolatnak nem nyilvánítható, hiszen nem is tagadta, nem akar semmi komolyat a nőtől. Akkor mégis minek van itt?

- És amúgy te, ebből a virágüzletből meg is lehet élni?

És amúgy kajak húzz a picsába. Ezt mondtam volna legszívesebben hiszen, hogy beszélhet velem így, annak ellenére, hogy ő csak egy megtűrt személy az asztalnál. Erre már a kedvenc unokatestvérem felelt, aki csak 4 évvel idősebb nálam persze okosabb, hisz neki van diplomája, bár ő nála sosem éreztem megvetést, amiért nekem nincs és titokban mind tudjuk, hogy nem is lesz. Lényegében, ha jól emlékszem, ő volt az egyetlen, aki támogatott abban, hogy az összes félretett pénzemből megvegyem a helyet. Az én saját kis üzletemet. Bár a szüleim is elég támogatóak voltak, nem nézték jó szemmel, hogy az egyetem helyett ,,ilyen dolgokba" vágok bele.

- Meg képzeld. Nem is gondolnád milyen jól megy neki. - majd rám kacsintott. Egy köszönömöt oda súgtam neki. Bár így lenne. De sajnos közel sem megy olyan jól, mint azt vártam. Annyira nem, hogy félek az álmom kudarcba fullad majd és jövőre majd azt hallgathatom az asztalnál, hogy ,,az egyetemmel jobban jártál volna kedvesem." Valószínűleg az arcom elárult valamiféle jelet, hogy kezdenek kényelmetlenül érinteni a kérdések, így anyám nem is habozott behozta a bejglit. Alig ettem pár falatot, annyira összeszorult a gyomrom, de muszáj volt ennem abból a bejgliből.

- Hogy van Máté? - pillant felém János. Na ő aztán végképp nem családtag. Apám   munkatársa, de már vagy 20 éve ismerik egymást. Rengeteg dologban hasonlítanak a különbség, annyi köztük, hogy apám nem vált el is veszítette el a gyerekét. Na igen János azóta összebarátkozott a borral, s bár nem kéne itt lennie, apám túl jó szívű. Azt gondolja, szüksége van erre és idővel rendbe jön. Ha jól számolom, most már 4. éve történt mindez. A folyamat hosszú, az egyszer biztos, de akkor miért nem szállhatnánk rá Jánosra. Hé, János, hogy van a nejed? Nevetséges ez az egész vacsora. Megvetnek mind, holott csak támogatniuk kellene téged. Mintha ők sosem hibáztak volna. Megfulladok köztük.

Senki nem említette Mátét. Senki! Azóta, hogy...

- János! Máté már sajnos nincs köztünk tavaly óta. Hát nem emlékszel? - köszönöm anya. Erre a kérdésre jobb is, hogy nem én válaszoltam, mert így is érzem, hogy még egy rosszalló pillantás és kicsordul a könnyem. És ez még véletlenül sem történhet meg. János nem felelt, csak leszegte a fejét a tányérra. Olyannyira, hogy szinte éreztem valóban szégyelli magát.