Esszencia

Valahonnan mélyről vészjósló morajlás hangzott fel, amikor kinyitotta a szemét. Bár a hullámok csupán enyhén ringatták alatta a padlót, egy másodpercig azt hitte, rosszul lesz. Az ég felette furcsa, vöröses színben tetszelgett, a felhők természetellenes, narancssárgás árnyalatot öltöttek, és érezte az arcát simogató szélben a közelgő vihar baljós illatát.

– Neve?

A kérdést a jobbjáról intézték hozzá, ezért nehézkesen arra fordította a fejét. Egy magas, barna szakállas férfi hajolt egy pergamen fölé, kezében egy díszes pennával firkantott valamit a lap tetejére. Míg az idegen arca nem volt különösképpen említésre méltó – sápadt bőr, széles homlok és rövidre nyírt haj –, addig az öltözete annál inkább. Fehér vászoningét fekete mellény borította, melyről már messziről lerítt, hogy méreteit pontosan a gazdájára szabták, ráadásul szegélyein aranygombok virítottak. Nevetségesen nagyra magasított gallérja alól selyem díszzsebkendő bukkant elő, de a buggyos nadrágja és a cipője már semmitmondóbbak voltak. Ami viszont leginkább óvatosságra intette, az az idegen derekát körbeölelő, bőrövről lelógó, hosszú kard volt.

– Talán önnek illene előbb bemutatkozni – felelte végül.

A férfi összetekerte a pergament és ráemelte a tekintetét. Barna szemeiből csak azt tudta kiolvasni, hogy a válasz nem lepte meg különösképpen.

– Szóval megint egy nehéz eset – dünnyögte maga elé, majd intett egyet. – Kötözzétek az árbóchoz, a vihar bizonyosan meghozza a kedvét a beszélgetéshez.

Oldalról hirtelen kezek ragadták meg és állították talpra. Két termetes matróz kezdte vonszolni a középső árbócrúdhoz, aztán, követve a parancsot, seperc alatt hozzáerősítették az oszlophoz. Haját az arcába csapta az egyre erősödő szél, de így is könnyen ki tudott venni még öt másik munkást a fedélzeten. Mindannyiuk öltözete hasonlóan maradinak tűnt, mint a vezetőjüké, azonban egyben az is lerítt róluk, hogy értették a dolgukat. A vihar egyre hangosodó zajai ellenére probléma nélkül jeleztek egymásnak, a vitorlák hamar kilaposodtak. Az árbócokra erősített zászlók lobogása elveszett a felerősödő lármában, rajtuk a vörös téglalapban megbúvó oroszlánok életre keltek, a kék részt díszítő Bourbon liliomok szirmai széjjelebb nyílottak. A faládák egy-kettőre szorosan rögzítve álltak a fedélzeten, a hajó teste a hullámokat lovagolva süvített a víz felszínén.

Tekintete ekkor tévedt lefelé. Egészen addig azt feltételezte, hogy a tengert járták, de amint pillantása a habokra tévedt, először kezdett rémület eluralkodni benne. A kék vagy zöld árnyalatai helyett a víz koromfekete volt. A galleon fadeszkáit némi aranydíszítés kivételével is sötét színűre festették, mégis, a felcsapódó hullámok még feketébb mintákat rajzoltak rájuk, minthogyha a magukkal sodort szörnyűség nyomait mindenképpen ott kellett hagyniuk. És miután minderre ráeszmélt, újra hallani vélte az irtózatos morajt a mélyből.

– Protego.

Felkapta a fejét az elhangzó varázsigére. A barna szakállas férfi varázspálcáját az ég felé emelte, aztán pálcájának hegyéből kékes szikrák lövelltek ki, áttetsző pajzsot alkotva a hajó személyzete felett. Nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a varázslat kikerülte őt és az árbócot is, egyedüli célpontként hagyva őket.

A szél, mintha csak megérezte volna a mágiát, még jobban feltámadt, és mintha bosszúját a védteleneken akarta volna kitölteni, lökései egyre jobban szaggatták a talárját. Esőcseppek kezdtek az arcába csapódni, de a kialakuló hurrikán miatt akár lövedékek is lehettek volna, olyan erővel ütköztek a bőrének. Az ég dörrenései nem csak a fadeszkákban, hanem a mellkasában is rezegtek. A fekete hullámok egyre magasabbra csaptak, ívük miatt egy hatalmas, ocsmány nyelvhez hasonlítottak, és valahonnan tudta, semmiképp sem engedheti, hogy elérjék őt, hogy a víz – vagy bármi is volt az – bekebelezze.