Kerestelek

A baleset estéje

- 2017. December 8. -

Éppen készülődtem a közös randinkra, amire titokban szöktünk el, mivel a családom nem nézi jó szemmel, hogy egy olyas valakivel járok mint Bryan.
Bryan igazából egy nagyon rendes srác. Mindig mosolyog, főleg ha együtt tőltjük az időnket. Szokatlan stílusa már a legelején felkeltette a figyelmem. Mindig olyan vidám, és okos személyisége volt. Ráadásul sok közös témánk van, így már nagyon fiatal korunkban megismerkedtünk. Családi háttere és anyagi helyzete miatt soha nem kedvelték a szüleim. Azt mondták ,,nem való nekem", de én ezzel soha nem értettem egyet. Boldog voltam vele és csak ez számított.
A festett, vörös hajamat kiengedtem, így göndör fürtjeim a vállamra hullottak. Felhúztam a Conversemet, és az utolsó simításokat végezve gyors belepillantottam a tükörbe. Egy elismerő bólintást követően magamra dobtam a kabátom, és az esti csendben kilépve az ajtón elindultam.
Megbeszéltük, hogy felvesz a buszmegálló előtt, hogy nehogy lássanak minket.
A sötét, hűvős éjszakában battyogva elindítottam egy kis zenét, és azzal játszottam, hogy a lehelletem meglátszódott a levegőben.
Ahogy magamba merűlve gondolkodtam, pittyent egyet a telefonom, és az üzenetet megnyitva válaszoltam is.

Bryan: Merre vagy Audrey? Remélem még nem raboltak el. °o°

Én: Dehogy raboltak. :)
1 perc és ott vagyok, ne aggódj.

látta

A telefonomat eltéve gyorsabb tempóban kezdtem el lépkedni, miközben az arcomat csípte a hideg.
Az utca élettelen volt. Egy villany se volt felkapcsolva már, az egész kerület aludt. Az égre felnézve bámúltam a csillagokat miközben odaértem a buszmegállóhoz. Ilyenkor már nem járt errefelé busz, úgyhogy az ismerős, leparkolt kocsi felé vettem az irányom.
A kocsiban gyéren világított egy kis lámpa és ahogy benéztem, Bryant láttam bent ülni.
- Nicsak, megérkeztél! - köszöntött egy széles mosollyal, amint kinyitottam az ajtót. Sötétbarna haja és csokoládébarna szemei illettek bársonykék felsőjéhez. Illata pedig kellemes volt.
- Meg hát - ültem be mellé, és gyorsan megpuszilva az arcát bekötöttem magam.
- Na hogy vagy? - kérdezte és én pedig gondterhelten felpillantva rá válaszoltam.
- Szarul. Anyuék ma megint azon voltak, hogy elrontsák a napom - És te?
- Úgyszintén - együttérzően megsimítottam a vállát, és mindketten felsóhajtva, magunk elé meredtünk.
- Akkor mit szólnál, ha elmennénk a szírthez csillagot nézni? - jutott eszébe a kedvenc helyünk én pedig hevesen bólogatva fejeztem ki egyetértésemet.
Bryan elindította a kocsit és kitolatva a csendes, sivár útra elhajtottunk.
Velem mindig óvatosan vezetett, így sose kellett izgulnom ilyeneken. A rádiót elindítva énekelgettünk az autóban, amikor egy ismerős kocsi hajtott mellénk és velünk tartva a tempót benézett az ablakon. Azonnal felismertem szénfekete, göndör haját. A bátyám volt az, Keaya¹*.
Minél gyorsabban próbáltam reagálni, de pánikomban nem találtam az ülés karját, ezért Bryan besegített és egy pillanat alatt meghúzta a kart, én pedig az üléssel együtt elfeküdtem, így rejtve maradtam a bátyám elől. Bryan a közömbösséget játszva vezetett tovább, Keaya pedig egy idő után elhajtott. Gondolom elhitte, hogy nem vagyok ott vagy ilyesmi.
- Barom - szisszent fel Bryan.
- Az - értettem egyet.

A kedvenc helyünkhöz odaérve Bryan leparkolt egy fa mögé, és leállította a kocsit, én pedig kiszálltam. Leültem egy padra és a téli hidegben vacogva vártam Bryanre. Pár perc múlva ő is követett és leülve mellém a kocsiból kivett takaró egyik felét magára tekerte, a másikat pedig rám.
Hosszas percekig csöndben ültünk egymás mellett, a szírt szélénél, ami rálátást nyújtott egész Beacon Hills-re.
Alattunk a nedves, saras talajon mászkáltak a bogarak, ezért undoromban felhúztam a térdeimet a padra. A bokrokban kisebb élőlények mozgolódtak, és egy két reccsenést követően be is fejezték. A fákon a baglyok huhogtak megállás nélkül, a csillagokat pedig könnyen kilehetett venni, így sokáig elidőztem rajtuk.
Ezt is nagyon szerettem Bryanben. Nem is kellett, hogy beszélgessünk, így is jól éreztem magam vele. A csend vele nem kínos csend volt, sokkal inkább kellemességet sugárzott. Nem kell, hogy megjátszam magam. Ha csak hallgatni szeretnék és figyelni akkor társam benne, és nem rontotta el ezeket a pillanatokat.
- Igérj meg nekem valamit - szólaltam meg, miközben a fejemet a vállára hajtottam.
- Bármit - hajtotta fejét az enyémre.
- Igérd meg, hogy bármi van sose adod fel velem kapcsolatban, és kitartasz mellettem - tettem fel végül a kérdést, és felé ülve mélyen szemébe néztem, így fejeztem ki komolyságom.
- Igérem - viszonozta tekintetem és az arcomat megragadva nyomott egy puszit a homlokomra.
Odabújva mellé néztük a csillagokat és egymás szavába vágva ötleteltünk a közös jövőnkről. Bárcsak tudtuk volna előre mi következik.

A kocsiba visszaszállva rápillantottam az időre.
- Jézusom! Elmúlt éjfél! - meredtem Bryanre meglepődöttségemben.
- Nyugodtan lepihenhetsz hazáig, vigyázok rád - mosolygott rám.
- Oké - hagytam rá kissé bizonytalanúl, és nem azért mert nem hittem neki, hanem mert rossz előérzetem támadt.

Márcsak arra ébredtem fel, hogy a kamion megállás nélkül dudál, utána pedig minden egy másodperc töredéke alatt történt. Bryan megpróbálta elrántani a kormányt de már túl késő volt. A kamion egyenesen belénkhajtott. Akkora sebességgel csapódott nekünk, hogy az autó kipörgött az út szélére és egy nagy durranással a villanyoszlopnak csapódott. Az utolsó dolog amit hallottam, az a szüleim ordítozása volt, mielőtt 7 évre és 242 napra kómába estem.