A fémes íz megbűvöl,
Ahogy nyelvem a penge körül művészien mozog.
De tudom, hogy nincs kés,
Nincs íz,
Csak egy elmosódott foszlány,
Mely sziluettünkre hasonlít.
A körvonalra, melyben egymást éles tánccal igézzük,
Melyben úgyis mindig te nyersz,
S jutalmad a lassan csöppenő vörös.
A lé, melyet oly sokszor kaparintottál már meg,
Szinte fáj,
De tudom hogy nincs fájdalom,
Nincs vér,
Csak a lét,
Melyről már nem is tudom, hogy mi igazán.
Hisz nincs emlékem minderről,
Semmi kapaszkodóm,
Csak egy, mit tudok,
S egy, mi van,
Ahogy buján forogsz
Ide-oda
Húsomban
S így vércseppek hada
Csorog patakokban bőrömön
Le, le, le.
Felejts,
Akkor én is felejtni fogok,
Felejtni tudok majd,
Hisz eme elviselhetetlen, maró érzés okot ad
Arra is, hogy elhagyjalak.
Csakhogy nincs érzelem, nincs ok,
Te sem vagy, csak abban az elátkozott sorsképben,
Mely szívemben ragadt
Örökre.
