Akik Vagyunk

II

Lassan az ég felé nyújtotta karjait, és megfordult.

----------------

Egy pisztollyal találta szembe magát. Fekete csővű, ezüst markolatú fegyvert fogott rá az előtte álló ember, kinek bár a sziluettjén kívűl nem tudott mást kivenni sötétségben, egyből tudta a kilétét. A nevét ugyan nem, de ez mellékes.

Nem érte váratlanul, hogy a kalózbanda vezére bámult vissza rá, az ember, aki ezzel a tettel szabotálta a szökését. Az ő szökését. Csak egy bolond lenne képes ilyet tenni. Ha nem lett volna most efféle helyzetben, nem kímélte volna meg a férfit néhány lába kőzé irányított, jól célzott támadástól.

A fehér hajú szemei ezüstérmékként világítottak az éjszakában, mint egy-egy fehér nap. Kínosan hangzik ezt kimondani? Natori nem tudta volna azonban jobban leírní azt az őrült ábrázatot, mely őt kémlelte. Eddig a banditakapitányt nem látta más arckifejezéssel, mint a jól ismert vigyorával. A tekintete minden pillanatban leplezetlen háborodtságot tükrözött, most azonban kész tébojodottnak tűnt; szemei nem pislogtak, és az arca teljesen komor volt.

Natori érezte, ahogy a nyakán végigfolyt egy izzadságcsepp.

- Attól tartok, eltévedtél - mondta a férfi - kétlem, hogy a cellád erre található. Remélem, nem bánod, ha visszakisérlek!

Natori igen is bánta, azonban akadt más baja is. Egy: a homlokának szegezett pisztoly. Kettő: nem tudta megérezni, mire gondol a szemben levő alak. Ez pedig különösebb volt, mint gondolnád. A fehér hajú egyik pillanatban még Natori megölésén gondolkodott, a másikban a többi fogoly kivégzésén járt az agya.

- Bár azt nem hiszem, hogy akárki is önszántából visszamenne oda - folytatta - te is egy akárki vagy?

- Elég kényelmetlen heteken át bebörtönözve tenni a semmit - Natori megpróbálta nem kimutatni az egyre felgyülemlő félelmét - te sem lennél a helyemben.

- Tényleg nem. Szerencsére nem is vagyok. És nem is fogok lenni, mivel nálam van a pisztoly.

A raszta felnevetett, és széttárta a karját; tisztában volt viszont azzal, hogy az előtte álló igen is főbe lövi, ha eséjt ad neki.

- Úgy sem mered.

Ahogy ezt kimondta, a férfi meghúzta a ravaszt.

A durranás visszhangja kettéhasította a csendet. Ha a legénység eddig nem volt ébren, mostanra már biztosan a fedélzeten lehettek a pisztolylövést hallva, talpig fegyverben. A golyó azonban nem talált el senkit sem, a vízbe csapódva ért földet.

Natori a támadás pillanatában egyik kezével megragadta az alatta lévő kötelet; átlendítette magát rajta, visszaérve a kiindulópontba, és sikeresen kikerülve a felé száguldó töltényt, mely hangsebességhez hasonlatos gyorsasággal elszáguldott mellette.

Mikor visszanézett, azt várta, hogy egy kiábrándult, tátott szájjal bámuló ábrázattal fog találkozni. Nem is tévedhetett volna nagyobbat: a férfi arcán a legnagyobb, legőrültebb mosoly terpeszkedett, amit Natori emberen valaha látott. A fehér hajú oldalra hajtotta a fejét, mint a kíváncsi vadállat, és közelebb lépett a nőhöz. Az utóbbi hátrálni kezdett. Egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, mire a kalózkapitány megállt, és Natori arcához hajolt. Csupán egy fél arasz választotta el egymástól a két banditát.

Aztán a férfi sarkon fordult, végigsétált a kötélen, és eltűnt tengerészhajó mögött. A raszta csak értetlenül állt egy pillanatig, várva, hogy miféle cselre készül az ellenfele. Végül nem történt semmi sem. Nem tért vissza késekkel az övén, nem is hozta magával az egész csapatát. A hullámok hangja volt az egyetlen zaj, lépteknek semmi nyoma.