Things we lost in the fire /Max Verstappen/

𝐋𝐀𝐏 𝟑𝟓

– Idejössz? – kérdezi suttogva, mire felvonom a szemöldököm. Már így is itt vagyok. Max a kezembe adja a bukósisakját, hogy tegyem le óvatosan a földre, aztán felállok és a combja két oldalára térdelek. Végre rendesen meglátom, amikor az arcunk olyan közel kerül egymáshoz, hogy a sötétség ellenére is látom az ajkán lévő apró anyajegyet. Erős kezeit összefonja a derekam körül egészen annyira közel húz magához, hogy szinte már a férfiasságán ülök. – El tudnád terelni a figyelmem? – kérdezi apró puszikkal behintve az állam vonalát. – Csak egy kicsit? Csak, amíg felkel a Nap?

– Aludnod kellene – rázom meg a fejem, végigsimítva az állán a hüvelykujjammal, miközben úgy tanulmányozom az arcát, mintha minden apró vonását az eszembe szeretném vésni, hogy sose felejthessem el.

– Hideg a kezed – suttogja vissza nem is figyelve a szavaimra, viszont teljesen a látványomra koncentrálva. – Fázol?

– Félek – javítom ki miközben a hajába vezetem a kezem és összetúrom a világosbarna tincseit. – Féltelek.

Max szemei felém villannak én pedig az övére döntöm a homlokom miközben az ujjaimmal az arcát simogatom. Azt kívánom, hogy bár átvehetném tőle minden idegességét és félelmét, az önbizalomhiányát, ami a lelkét nyomja – bár sosem mondaná ki. Én el tudnám cipelni életem végéig. Elbírnám a terheinket. De gyűlölöm így látni, ilyen kicsinek, ilyen idegesnek, mikor ennyire nem tudok rajta segíteni.

– A félelem az elme gyilkosa – elmosolyodok és megrázom a fejem, amikor meghallom a kedvenc könyvéből vett idézetet. – A félelem kis halál, ami a teljes megsemmisüléshez vezet.

A kezei megfeszülnek a derekamon én pedig megbököm az orrát az enyémmel, hogy befejezze. Ennek az idézetnek nem itt van vége, ő pedig pontosan tudja, miért szeretném, ha folytatná.

– Szembenézek félelmemmel – mondja én pedig bólintok. Reggel be fog ülni az autóba. – Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem – felveszi majd a sisakot és gázt ad. – És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját. – És elindul a pályán. Másnak talán nem jelentenek ezek a szavak semmit, valaki szerint biztosan csak ostobaságok lennének ezek egy rég halott férfi fél évszázada írt regényéből. De én kihallom belőlük a fordításokat is. Én jól tudom, hogy Maxnek a félelem litániája mit jelent. – Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

A szavai egyfajta megerősítésként szolgálnak nekem is. Lehet, hogy nem fog nyerni. Nem is az a lényeg. Az a fontos, hogy végig bírja csinálni, hogy amikor a kvalifikáció, majd a verseny lesz szombaton és vasárnap már képes legyen anélkül felvenni a sisakját, hogy rosszul lenne miatta, hogy úgy legyen képes vezetni, mint azelőtt.

Max felemeli a fejét és megcsókol. A csókja ugyanúgy égeti a bőröm, mint a sivatagi napfény, a kezei perzselik a csípőm, mint a forró szél a homok felett, de valahogy mégis hűvös van, mert kiráz a hideg. Valószínűleg csak a fáradtság teszi. Talán csak Max gyengéd érintése a lábaim között, talán csak az ujjai mozgása, talán csak az elégedett morgás, ami elhagyja a torkát, amikor előre döntöm a csípőm.

A fogai az enyémekhez koccannak, a nyelve megérinti az enyémet. A csókja kétségbeesett, gyengéd, mégis követel, mégis kissé erőszakos, dühös. Nem rám, sosem rám. Magára. A helyzetre, amibe került, amiből úgy érzi, képtelen kilábalni. A félelmei pánikrohamokban teljesülnek ki a rosszabb napokon, láttam már párszor milyen is az. Milyen az amikor egész testében remeg és hogy megnyugtassa magát számol. Statisztikákat mondogat fel, köridőket, pályák teljes megtételéhez szükséges stratégiákat. De az a pánik, amivel utánam kap, az nem ilyen. Az még talán ennél is kétségbeesettebb.