The night we met

1 rész

Csütörtök 19:19 van. Irónikus. Mindig aztmondják, ha az órán a szám megegyezik kívánj valamit és az teljesül. Régen Christopher is hitt ebben. Elhitte az összes mesét az angyal számokról és minden féle "varász" dolgokról. Azonban egy baleset után minden megváltozott. Tudta ha kíván is, akkor sem teljesítheti senki sem egyetlen bizonyos vágyát.
Elizabeth. Mit is mondhat, vagy jelenthet valakinek ez a név. Christopher Higginsnek az életet jelentette. A boldogságot, a merő nyugalmat, energikusságot, cukiságot. De miért is csak 'jelentette'? Egy baleset. Egy félrelépés. Egy hiba. Egy. Egyetlen egy ballépés egy pillanatnyi figyeletlenség és mindennek vége. Ez történt Christopher családjával is.
Elizabeth Higgins egy életvidám, kedves és gyönyörű 5 éves kislány aki már régen is egy angyal volt. Haja mézbarna, szemei élénk zöld és kék színben pompáztak, mosolya mindenki napját feldobta és arcán lévő szeplői csak még tündéribbé varázsolták a kislányt.
Mi is történt? 2018. Július 25. Ezt a dátumot a Higgins család  sosem felejti el.
  Reggel 8 óra van. A nap már felkelt, a madarak csicseregtek, egy nyugalmas nyári nap van, mi baj történhet? Akkor még senki sem sejtette. Chris éppen lent ült és reggelizett egy anyukája Emy által készített gofrit, mikor kishúga szaladt le hozzá:
- Levi, Levi!- szaladt le a kislány a lépcsőn mosolyogva, közben nevét kiáltva a fiúnak. ( csak ő hívta így )
- Igen?- kérdezte a fiú mosolyogva amit meghallotta azt a kis csilingelő hangot.
- Boldog névnapot bátyus!- Mondta egy rajzot nyújtva testvérének.
-Ezt én kapom? Tőled?- a kislány csak vadul bólogatott.
- Na, na nézd meg! Gyerünk!
-Jólvan, jólvan. Akarsz az ölembe ülni?- nézett Chris imádott kishúgára
-Igen igen!!!- A fiú egy lendülettel vette fel az ölébe a kislányt.
- Azta, de szép!Ez igen!- Mondta vigyorogva és elismerően az idősebbik a rajzra nézve. A kép két embert ábrázolt ( már amennyire lehet egy öt éves rajzán azt látni ) akik egymás kezét fogva mosolyogtak egy napos réten.
- Eli ez gyönyörű, köszönöm szépen!- becézte Chris a kis angyalt miközben a képet csodálta.
-Semmiség bátyus, de most megyek játszani.-
- Oksa menj, de vigyázz magadra!- Kiabálta a kislány után, aki ezt már nem hallotta, mert kis termetének és fürgeségének köszönhetően már rég a kertben volt.
-Ez nem igaz.- Fogta a fejét mosolyogva a fiú.
-Mi nem igaz?- kérdezte aggódva Emy miközben egyetlen fiára nézett.
-Semmi, igazán nem fontos.- reagált egyből közben felállva.
-Akkor jó.- enyhült meg anyja arca és már rögtön mosolygásba is váltva nézett rá ami csak még mosolygósabbá
tette őt.
-Figyu anya elmegyek egyet gyalogolni nagyon szép most az idő.- Mondta, de választ nem várva, fülét bedugva már ment is.
Chrisék környéke egy nyugodtabb környék volt a városhoz képest. Miközben ment csak a házakat nézte zenét hallgatva, de egy idő után a fülhallgatóját is kivette, hogy hallgathassa a természetet. Chris egy bizonyos helyre tartott. Egy rétre. Kishúga születése óta már ez volt a kedvenc helyük. Csendes, nyugalmas, szép kis hely volt egy rét, aminek van egy kisebb "előágazata" ami fákkal van körülvéve és egy kis patak is van. Ezen átjutva lehetett eljutni erre a kis helyre. Mikor oda ért csak megállt, becsukta a szemét és hallgatta azt ami körülötte van.
Semmi autózúgást nem hallott, sem ordibálást, csak a madarak csicsergését, a kis nyári szellőtt ami hajába kapott, a kis patak csorgását. Leült, kezei a fűbe süppedtek miközben végigsimított egy-egy virágon. Nem tudta mennyi ideje ülhetett ott. Csak ült és élvezte a nyugalmat, úgy gondolta ennél tökéletesebb napja nem is lehet, amikor is telefonja megszólalt a csengőhangja.
Az a jellegzetes hang. Calvin Harristól a - Feels zene szólalt meg.
Miért is lenne  egy majdnem felnőtt   fiúnak ez a csengőhangja? Hát azért, mert 'Eli'-nek akkoriban ez volt a kedvenc száma. A fiú imádta nézni és hallgatni is ahogyan a kishúga táncolva, mosolyogva énekli a dalt. Mindenhol ez szólt náluk. Be kellett vallja már kicsit unta is, de a világért sem cserélte volna le másra, mert tudta, hogyha hívják akkor rögtön kishúga fog eszébe jutni.
Anya. Ennyi volt kiírva a telefon képernyőjére. Miért is hívhat? Kérdezte magában a fiú, de minden félelme és rossz gondolata elszállt mikor rájött, hogy ez alatt a rövid idő alatt ameddig ő távol volt családja simán összehozott neki egy kis "partit".
-Szia anya- köszönt bele a telefonba nyugodtan, de amint meghallotta anyja szipogását egyből lefagyott az arcáról a mosoly.
-Anya?
-......
-Anya mi történt, mi a baj??- kérdezte már egy kicsit zaklatottabban, de megint néma csend.
-ANYA!- szinte már ordított mikor Emy végre megyszólalt.
-Elizabeth...Eli-Elizabeth-tört ki zokogásba
-ANYA, ANYA MI VAN ELIZABETHEL?!?
-Elizabeth, Elizabeth kórházban van.
Megfagyott. Egy szóval le lehetett volna írni, hogy mit érzett akkor: Rettegett.
A kishúga az ő egyetlen testvére, élete értelme
kórházban van és még csak az okát sem tudja, hogy miért.
-Elizabethet elütötte egy kocsi. Én saj-sajnálom Chris éppen neked mentünk lufikat vásárolni és a kért muffinokat átvenni, mikor a zebra előtt a piros lámpán épp telefonáltam és nem fogtam a kezét. Én tényleg nagyon sajnálom és-és
meglátott valamit és kifutott az úttestre és-és-és
-Anya, anya meg kell nyugodnod és elmondanod,
hogy melyik kórházban vagytok most?
- A Grady Memorial kórházban, de siess Chris kérlek.- kérlelte őt elhaló hangon
-Jó, rögtön megyek ne mozdulj.
Bár hova is mozdulhatott volna mikor egyetlen lánya feküdt bent a kórházban.
Futott. Nem ez nem is jó szó erre rohant vagy inkább sprintelt, de a lényeg, hogy igaz neki iszonyatosan hosszúnak érződött az út, de 30-40 perc alatt már bent is volt.
-Hol van?!?- Ordította szegény recepciósnak.
- Uram kérem nyugodjon meg és mondja el kire gondol.-próbálta megőrizni a hideg vérét a recepciós.
-Elnézést, Eliza-Elizabeth Higgins
- Egyenlőre ha jól látom műtik még, de a szobája a 2. emelet 132-es szoba lesz és a folyosó végén van a műtő ahol most műtik.
-Nagyon szépen köszönöm.- És már futott is ahogyan csak a lába bírta.
Mikor meglátta zokogó anyját és apját aki éppen segíteni próbált és az ápolókat, orvosokat kérdezgette, hogy mi történik ő is megfagyott.
-Ap-apa ugye álmodom? Ugye ez mind csak egy rossz álom?-Kérdezte keservesen miközben szemét egétni kezdték előtörő könnyei.
- Sajnos nem az, de a hugod egy erős lány átfogja vészelni.- Próbálta mostmár fiát is nyugtatni miközben egy mosolyt próbált arcára eröltetni ami inkább egy grimasz vagy vicsorításra fogható dolog volt.
Ott abban a pillanatban tört össze. Nem hitte el. Úgy gondolta az ő hibája, nem tudná pontosan megmondani miért, de úgy érezte.
Térdre esett és zokogni kezdett motyogva magában.
-N-nem ez nem le-lehet.. Kérlek Istenem segíts. Ne hagyd, hogy-hogy az én ki-kishúgom meghaljon. Nem érdemli meg. A POKOLBA IS MÁR!- kiáltotta egyre hangosabban.
-Ur-uram kérem ne ordibáljon- szólt oda egy nővér félénken.
-HOGY NE ORDÍTSAK A KISHÚGOMAT BENT MŰTIK ÉS LEHET MÁR FEL SEM KEL?!?MÉG CSAK ELBÚCSÚZNI. SEM TUDTAM TŐLE!?!
-Uram az orvosok mindent megtesznek, hogy az ön kishúga jól legyen, de le kell nyugodnia ezzel nem segít semmit sem a helyzeten.
-Igaza van sajnálom...
Már 2-3 három óra is eltelt, de ezt a fiú nem nagyon érzékelte, csak magába fulladva pásztázta a földet elmerülve felemésztő gondolataiban.
Akkor ébredt fel ebből a melankónikus állapotból mikor a műtő ajtaja kinyílt és egy szinte tetőtől-talpig véres ruhában lévő orvos odament a szüleihez.
Semmit sem hallott. Sípolt a füle. Pontosan jól tudta mit mond az orvos az anyja reakciójából és abból amit látott, mert bizony a műtő ajtaja nem záródott vissza. Látta ahogyan kishúga mostmár még porcelánodabbnak ható fehér élettelen testére ráhúzzák a fekete halottas zsákot. El. Ennyire gondolt. El akart futni. Kijutni onnan. Felébredni, azt hinni ez csak egy rossz álom amiből hamarosan felkel. Kifutott, alig látott valamit a könnyáztatta szemei miatt. Hogy hova futott?
Haza. Oda ahol még "megtalálhatja" a kishugát.
Mikor hazaért egyből berontott a házba és Eli szobájába futott. Nem is fogta fel mit csinált. Tombolt. Mindent széthányt amit csak lehetett amikor is a ma reggel kapott rajz és egy kép került a kezébe. Mindakettő tárgy őt és az ő hűn szeretett kishúgát ábrázolta. Az ő mostmár halott kishúgát....

Sziasztok! Egy új könyvbe fogtam. Ez az ötlet akkor pattant ki a fejemből mikor éppen a The night we meet-et hallgattam és megszületett ez a történet. Vagyis egyenlőre az első rész. Tudom mekkora szemét vagyok jön a felvetés. Miért is nem maradhatott életben szegény kislány, de ez még nagy szerepet fog játszani a történetben. Helyesírási hibákért bocsi, a jövőben próbálom őket korrigálni, ha így utólag találok.Remélem tetszett az első rész! A következőig puszi!