Cursed Performance || Charles Leclerc

I. - Rémálom

- Dubois, öt perc! - hallottam meg egy nő hangját a keszülődőszoba ajtaja előtt, ahogy kopog.

Már csak öt perc, és ki kell állnom több tízezer ember elé.

Nem félek. Nincs mitől félnem.

Mondtam magamnak, közben a tükörben nézegettem a kisminkelt pofámat, és próbáltam meggyőződni arról, hogy minden rendben lesz. Aha. Hát ez korántsem így volt.
Azon izgulok talán annyira, hogy jól szóljon a fuvolám, és hát hogy ne felejtsem el a darabomat.

Menni fog. Megtudom csinálni! 

Telefonom pittyeg...
Felkapom, hátha valaki írt...
Egy email...
Megnyitom...
Talán nem lett volna szabad...
Az egyetemtől jött, ahova jelentkeztem...
Lejjebb görgetek az eredmenyemért...
Szívem már torkomban dobog...
Lélegzetem el áll...
A világ forogni kezd...
Ez nem lehet...
A válasz...
Nem vettek fel...
Látásom szűkül...
Minden halvány lesz...
Gyomrom megfordul...
Nem kapok levegőt...

- Dubois, két perc! - hallom megint meg a nő hangját. Muszáj valahogy felállnod Vivienne. Muszáj...

De nem megy.

A tükörbe néztem. Fal fehér voltam.
Nagy nehezen, de lábra álltam. megfogtam a fuvolámat, és majd elbattyogtam az ajtóig, lenyomtam a kilincset, és magassarkúmban - amiben majdnem kitörtem a lábam - kisétáltam az öltözőből, és a színpadra siettem.
Egy másik nő futott oda hozzám.

- Vivienne! - futott felém egy pohár vízzel. - Nem nézel ki valami jól. - mosolygott, én viszont még azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Nem vettek fel. Mindennek vége... Máshova be sem adtam a jelentkezésem. Már az apartmann is megvan, szüleimmel megvettük. Monacóban van az a fantasztikus egyetem. Érdekes, most is Monacóban vagyok. Igaz, itt nőttem fel, de a családom elköltözött úgy pár éve, majd amikor rábukkantam erre az egyetemre, egyből beadtam a jelentkezésem, mert ezt a várost úgy ismerem mint a tenyerem, ezért anyuék belementek, hogy idejöjjek.
És most itt van fellépésem az operában. De lehet ez az utolsó, ha így fog sikerülni...
A hangok a fejemben csak is azt mondogatták, add fel, nem fog menni. Lehet most kéne összeesnem, itt, egy ember előtt, és nem a színpadon. - Tessék, igyál! - nyújtott felém egy pohár vizet. Remegő kezekkel elfogatdam. Majdnem kiejetettem a kezemből.

Vissza adtam neki a félig üres poharat, majd bemondták a nevem.

- És a következő műsorszám... Vivienne Blaire Dubois, - a közönség tapsolni és ujjongani kezdett a nevem hallatán - előadja; Beethoven B-dúr Fuvolaszonátáját!  - itt a közönség szó szerint őrjönegni kezdett, én pedig össze szedtem minden bátorságomat, és kisétáltam a színpadra, egy akkora mosollyal, amit még a holdról is látni lehet.

Integettem az embereknek egy kicsit, majd a zongora mellé álltam, ahol ott volt már a kísérőm - és egyben egy jó barátom - Damien.
Ránéztem, ő pedig egyből észre vette, valami nincs rendben.

- Minden oké, Vivienne? - suttogta halkan. Mit mondjak? Mondjam, hogy nem, majd később elmondom, aztán az egész fellépésemen izgulunk rá? Nem. 

- Persze, nincs semmi baj! - nevettem el magam egy kicsit, amitől Damien szívéről egy kő esett le.

- Akkor kezdjük... - suttogta újra, majd felraktam a számhoz a hangszerem. Már nem éreztem az izgatottságot.

Damien el is kezdte játszani. Nekem még itt szünetem van, most még csak a zongora játszik.
A bevezetés után, jöhettem én, majd amikor bele fújtam a fuvolámba, egyből remegni kezdett a kezem, a gyomrom újra táncot járt, majd zsibbadni kedzett a lábam is. Szájam is remegni kezdett, amitől aztán olyan borzalmas hang jött ki a fuvolán, amit még életemben nem hallottam, és szerintem senki sem.
Az egész darab kábé kilenc és fél perces. Nem bírom ki... Össze esek. Senki sincs itt, akire nézhetnék, aki támogat. Aki a barátom, a szerettem. Csak meredtem a távolba, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a rengeteg embert. Az egész opera tele volt. Még ott is álltak, ahol nem szabadna.
Megpróbáltam arra összpontosítani, hogy ne azon járjon az eszem, hogy minél előbb legyek túl ezen, hanem azon, hogy akik itt vannak emberek, jól érezzék magukat, egyben én is.
Tehát próbáltam elhessegetni a negatív energiákat, és csak is a darabra koncentrálni.
Már csak egy kevés van vissza a zenéből. Mindenki tátott szájjal néz.
Észre veszek egy napszemüveges (?) alakot. Fehér szmokingja volt, barna haja. Úgy nézett, mintha én lennék minden vágya. Na de várjunk csak. Napszemüveg egy operában? Főleg úgy, hogy már a nap kezd lemenni? Minden okés veled, gyanús alak?
Jól van Vivienne, most ne törődj ilyen furcsa és bolond emberekkel, hiszen hamarosan végzel!