Kihúztam a melegítőm hátsó zsebéből a készüléket, amin az apám neve villogott.
📞Szia - szóltam bele.
📞Szia. Le tudtok jönni Szegedre? A bátyáddal
📞Mi? Miért? - értetlenkedtem. Apu sóhajtott egyet a vonal másik végén.
📞Anyád szeretné, ha itt lennétek mikor megszületik a hugotok
📞És ez most van - értelmeztem.
📞Igen.
📞Indulunk
📞Köszönöm
Ezzel bontottam a vonalat és magamra kapva a cipőm, a bátyám kezdtem hívni.
📞10 perce sincs, hogy el jöttünk, mivan?
📞Apa hívott. Éppen a kórházba tartanak anyuval, aki szerette volna, ha jelen leszünk, ha a testvérünk megszületik
📞Várjál.. Az anyánk kérte?
📞Igen. 10 perc múlva ott vagyok, addigra szedd össze magad.
📞Értettem.
Az ülésre dobtam a telefonom és beindítottam a motort. Miért akarja anyánk, hogy ott legyünk? Mindkettőnket teljes szívéből gyűlölt, miért akarná, hogy elmenjünk? Annyi megválaszolatlan kérdés és annyi kételkedés. Több átsírt éjszaka, viták, fájdalmak, csalódások és mégis mi voltunk az első gondolata. Leparkoltam a fiúk lakása előtt ahonnan pár pillanattal később Manu jött ki és ült be mellém.
Pár óra vezetés után leparkoltam a kórház parkolójába, és leállítottam a motort, viszont egyikünk se mozdult.
-Én nem biztos, hogy itt akarok lenni - motyogtam magam elé.
-Én se - értett egyet a bátyám, aztán egymásra nézve elnevettük magunkat. Kiszálltunk, majd a bejárat felé sétáltunk. A folyosón, apu állt velünk szembe, akit én odalépve, megöleltem. Manuellel kezet fogtak.
-Be kell mennem anyátokhoz, megvártok itt kint? - tolt el magától.
-Itt leszünk - ígértem meg. Bólintott egyet és bement a szobába. Egymásra néztünk a fiúval, majd leültünk két székre és vártunk. A telefon csörögni kezdett. Ránéztem a kijelzőre és dunsztom se volt, hogy Dani miért hív engem.
📞Szia - vettem fel, azt hittem baj van, azért hív engem.
📞Szia - szólt bele halkan.
📞Baj van?
📞Nincs. Csak hallani akartam, hogy veled minden oké
Kínosan elnevettem magam és letettem. A mellettem lévő székre dobtam a telefont és megdörzsöltem az arcom.
-Ki volt? - nézett rám a bátyám kérdőn.
-Kettőt tippelj - motyogtam.
-Dani?
-Telibe - bólintottam. Lehunytam a szemem és egy könnycsepp folyt végig az arcomon. - Mikor fog már kevésbé fájni? - dőltem az oldalának.
-Nemtudom. Valószínűleg sokára - ölelte át a derekam fél kézzel.
-És mégis miben volt jobb ez a csaj?
-Részeg volt, hugi. Azt se tudta mit csinál és valszeg ő se tudja megmondani, hogy jobb volt-e bármiben is.
-Az nem mentség...
-Tudom. De hidd el, ha egyszer vége lesz, akkor én leszek a legbüszkébb, hogy végig mentél ezen az időszakon is.
-Köszönöm, hogy nem hagytál cserben sosem - néztem rá.
-Többet érdemelsz annál - törölte le a könnyeket az arcomról.
Pár órával később csukott szemekkel ülök a folyosón, fejem a bátyám vállán pihen. Egyszercsak nyílik az ajtó és apu lép ki rajta, könnyes szemekkel. Mindketten ránéztünk, a kezében egy már megmosdatott, pólyába csavart kisbaba nézte a nagyvilágot. Felálltam és odaléptem hozzá.
-Gödöllei Amélia - mondta apu. Az arcát fürkésztem és elmosolyodtam. Megsimítottam az apró lábát.
-Gyönyörű szeme van - mondtam. Szép világoskék volt, ami tudom, hogy később változhat, de apunak is ilyen a szeme.
-Szeretnéd? - tartotta óvatosan felém, én pedig mosolyogva bólintottam és elvettem tőle a húgomat. A két kezemben elfért, annyira pici és törékeny volt. Nyomtam egy lágy puszit a homlokára. A bőre puha volt és világos. A tudat, hogy az én pocakomban is egy ilyen gyönyörűség növekszik automatikusan minden kétséget törölt a fejemben. Mert talán egy ilyen csodát tartani a kezemben a legnagyobb kincs. Akár, a húgomról van szó, akár a saját gyermekemről. Teljesen mindegy. Egy nő számára ez a legszebb dolog az életben, azon túl, hogy egy gyönyörű fehér ruhával vonulhat oltár elé azzal a férfival akit szeret. Nekem legalább a kettő közül egy teljesülhet. A bátyámra néztem, aki egészen eddig csak állt és nézett minket.
-Szeretnéd megfogni? - fordultam felé. Elmosolyodott és közelebb lépett. Óvatosan a karjába adtam a kislányt, ő pedig két kézzel tartotta. Apuhoz léptem és megöleltem.
-Gratulálok - néztem rá mosolyogva. Visszamosolygott és nyomott egy puszit a homlokomra. Manuel is pont olyan gyönyörűen nézett a picire, mint én.
-Úgy néz ki, mint te kicsiként - nézett a szemembe, én pedig hálásan néztem rá.
-Pont olyan szép, mint te voltál - ölelte át a vállam apa. Kilépett a doktornő a szobából.
-Jó napot - szóltunk egyszerre Manuval, aki közben visszaadta apunak a lányát.
-Szervusztok - mosolygott ránk - A babát elvisszük, a szokásos szűrővizsgálatokat megcsináljuk. Addig be lehet menni az anyukához és külön kérte, hogy a lánya menjen be - nézett a szemembe kizárásos alapon. Bólintottam és bementem mellette. Anyu az ágyon ült.
-Szia - köszöntem halkan.
-Szia kincsem - mosolygott rám. Leültem mellé a székre.
-Hogy vagy?
-Jól, picit fáradt vagyok - felelte - Sajnálok mindent, amit veled tettem. Szörnyű anya voltam és rettenetesen hülye vagyok, hogy erre csak most jöttem rá. Neked jobb édesanyád már nem lehetek, de talán a húgod nevelhetem jobban. De büszke vagyok rád, mert nélkülem is képes voltál nővé válni - mondta. A hangjában őszinte bűntudatot hallottam. Elmosolyodtam és megfogtam a kezét.
-Sokban hozzájárultál ahhoz, hogy én ilyen legyek. Sok dologért hálás lehetek neked. Vannak amik akkor fájtak, de azokkal is több lettem. Legalábbis mentálisan erősebb biztos lettem - mondtam a szemébe nézve. Felült és odahajolva hozzám nyomott egy puszit a homlokomra. Végigvezette a kezét az arcomon és megállt.
-Gyönyörű és érett nő lett belőled, én pedig semmit nem éltem meg belőle szinte - szomorodott el.
-Ha ezután változtatsz rajta, akkor még sok mindent megélhetsz velem. - közöltem, felvonva a vállam. Megint mosolyogni kezdett.
Emma és az anyukája kibékültek és megszületett a kistesó is🤭💕
