Ahogy azon a napon minden szétesett az életemben, egyik pillanatról a másikra sem lett jobb. Már itthon vannak a fiúk is, de én még mindig a szobámban ülök, összetörve. Kevin pedig el se mozdult mellőlem. Érezte, hogy szükségem van egy támaszra és ő ott volt, hogy támaszt nyújtson. Tudta, hogy nem ő kéne itt üljön velem, de sajnos ezen nem tudott változtatni. Nem beszéltünk, mert képtelen voltam rá. Minden pillanatban, ahogy szólásra nyitottam a számat elsírtam magam. Borzalmas nap volt.
-El szeretnék költözni - mondtam ki egyszercsak, minden átgondolás nélkül.
-Tessék? - kérdezett vissza, rám kapva a fejét.
-Én nem akarok egy légtérbe maradni Danival. Minden pillanatban arra emlékeztetne, hogy mennyire szeretem. És... És nem akarok már így érezni. El akarom felejteni, de az nem megy úgy, ha itt vagyok. - magyaráztam. Minden egyes szónál fájt a szívem. Nem magamért, hanem Kevinért. A bátyámért. Sőt, a többi srácért is. Annyira az életem része lett mindegyik, hogy képtelen lennék csak a semmiből eldobni őket. Kevin megfogta a derekam és magához húzott. Nyomott egy puszit a fejemre.
-Pesten belül, csak másik lakásba - tettem hozzá.
-Ha ezt szeretnéd - motyogta a hajamba.
-Nem ezt szeretném, de nincs más választásom - húztam el a számat.
Összeszedtem magam, majd lementünk Kevinnel.
-Te mégis hol voltál? - nézett a bátyám a mellettem álló fiúra.
-Velem volt - közöltem, leülve az egyik székre.
-Mégis miért? - kérdezte Dani, felvont szemöldökkel.
-Nemtom, kérdezd meg Laurától - vágtam rá csípőből. A mellettem ülő Kevin meglökte a combom, de már tökmindegy volt.
-Nem fogod elfelejteni, igaz? - kérdezte meg a volt barátom.
-Te talán elfelejtetted? - kérdeztem vissza, felemlegetve az elmúlt évek sebét. Sosem beszéltünk róla, csak amennyit kellett, de egyszerűen annyira haragudtam rá, hogy nem érdekelt. Válaszolni akart, de nem tudta mit, úgyhogy befogta. Biccentve vettem tudomásul, hogy nem akar vitatkozni velem.
-El fogok költözni - mondtam ki még mindig a szemébe nézve. Mindenki lefagyott.
-Mi? - kérdezett vissza a bátyám.
-Szeretnék elköltözni - mondtam szájbarágósan.
-De... Miért? - kérdezte most Bruno.
-Mert. - válaszoltam meg röviden. - Valószínűleg a napokban összepakolok és lelépek. Anyánkéknak van egy lakásuk itt Pesten. - közöltem, amit tudniuk kell. A fontos dolgokat természetesen kihagytam.
-Lassíts, lassíts - szólt közbe Manu - Mivan? - kérdezte, egy kérdésbe belefoglalva az összeset.
-Most mégegyszer mondjam el? - néztem rá unottan.
-Mondjuk kihagytad azt a fontos részletet, hogy miért akarsz elköltözni - közölte.
-Mert el akarok és kész - álltam fel az asztaltól és a szobámba mentem. Azonnal lépteket hallottam magam mögött, azt hittem Kevin az.
-Mivan veled? - jött be a bátyám és becsukta az ajtót.
-Nemtudom - temettem a tenyerembe az arcom.
-Héj - kapta el a könyököm és magához húzott - Mi történt?
-Babát várok, Manu - fúrtam a fejem a mellkasába. Kikerekedett szemekkel eltolt magától.
-Mivan? - kérdezte. Hányszor hangzik ma még el ez a kérdés a szájából?
-Terhes vagyok. Valószínűleg Danitól - motyogtam magam elé, nem mertem a szemébe nézni.
-Jesszusom, kincs - masszírozta meg az orrnyergét, miközben újra megölelt.
-Ne ítélj el, kérlek - könyörögtem.
-Dehogy. Eszembe se jutna. Mióta tudod?
-Ma délelőtt óta. - mondtam. Sóhajtva leült az ágyamra, én pedig mellé ültem. Mindketten a földet bámultuk, nem szóltunk egy szót se.
-Kinyírhatom? - kérdezte egy idő után. Halkan felnevettem és ránéztem.
-Nem. Nem akarom, hogy tudjon róla - ráztam a fejem.
-Ezért akarsz elmenni?
-Igen. Nem akarom bántani ezt a babát, Manu. Semmi esély arra, hogy én önszántamból elvetessem. - mondtam, a jól átgondolt döntésemet.
-Ahogy gondolod. De... - akadt meg - Készen állsz te erre? - kérdezte őszintén.
-Nem - vallottam be az őszintén - De mire készen kell, addig készen fogok - mondtam. Bólintott egyet, jelezve, hogy tudomásul vette és el kapva a vállamat magához húzva belepuszilt a hajamba.
-Akárhogy is lesz, én itt leszek neked - ígérte meg, a szemembe nézve. Elmosolyodtam és nyomtam egy puszit az arcára. - Mondjuk nem akartam még nagybácsi lenni - vallotta be, én pedig nevetve oldalba löktem. Elröhögte magát és két kézzel átölelt.
-Segítetek átcuccolni? - kértem meg.
-Persze
Pár nappal később:
Egy dobozokkal telirakott szoba közepén állok és körbefordulok az új lakásomban. A fiúk már elmentek, hagytak egy kicsit gondolkodni, hogy mit is kezdjek magammal és az életemmel. Voltam dokinál, aki megerősítette, hogy 12 hetes terhes vagyok. Többször is megkérdezte, hogy jól átgondoltam-e az egészet, én pedig minden alkalommal megerősítettem, hogy igen. Képes leszek felnevelni ezt a babát. Nagyot sóhajtva az egyik dobozhoz léptem és leemeltem a többiről. Felvittem a szobámba és leraktam a padlóra. Ezt eljátszottam még egy párral, amikor megcsörrent a telefonom.
Emma elköltözött! De vajon ki hívja telefonon?🤔
