Ha suttog a végzet

14. rész

— Nem is fogjuk, csak – közben szemem azt vizsgálja mi lehet elég stabil ahhoz, hogy a túloldalt ácsingózó fiú lazán átsétáljon rajta, hát leginkább semmi, ahogy látom –, kell valami amit hídnak használhatnánk. – felemelek néhány nagyobb fadarabot, de nem jó mind korhadt, vagy éppen rövid a célhoz így inkább a tűzre vágom őket.

Túlságosan lefoglalt, hogy a földet pásztázzam, ezért csak akkor szúrtam ki a lényeget amikor elmentem mellette. Az egyik ablak, felül eg vas lemezzel van be reteszelve. Az lesz az!

— Dobd át a feszítővasat. – megfordulok, alighogy kimondom a mondatot már repül is felém az említett tárgy.

Felszáll a por a padlóról amikor a feszítővas hangosan csörömpölve földet ér. A vas lemez oda van szögelve, felmászok az ablakpárkányra és elkezdem az egyik oldalt feszegetni.
Már elég lazán tartja a fal, úgyhogy nincsen nehéz dolgom. A másik oldala, viszont mintha, csak most lett volna feltéve, a feszítővas csak eltörné, úgy meg már nem felel meg hídnak.

— Tessék. – Meira elkényeztetett hangja most inkább lágy és kedves csengésű, miközben a zsebkését tartja felém – Próbáld ezzel.

A kés pengéje már gyorsabban elbánik csavarokkal. A vas lemes lehullik az ablakról, Meira kezébe adom aki sebesen fut vele a leszakadt padlóhoz. A lemez nagyot csattan a túloldalt éppenséggel Draven lába előtt.

— Elég vékony híd. – filózik a fiú.

— Az imént még ugrani akartál – hitetlenül ingatom a fejemet –, ez ahhoz képest emberbarátabb megoldás.

Nagy levegőt vesz és indulás előtt újfent lepillant a mélybe egy utolsót. Amint jobb lábával rálép a vasra és oda helyezi a testsúlyát, fogva tartom a tekintetemmel. Írisze sötétebbnek tűnik a távolban, mint amilyen valójában, némi riadtságot vélek felfedezni benne. A lábait csupán csúsztatja és a karja ütemesen emelkedik ki oldalra, hogy egyensúlyra találjon.

— Mondj valamit. – kérlel, miközben a szemkontaktust nem szakítja meg.

Meglep a kérése, annyira, hogy hirtelen hosszú idő óta először szóhoz se jutok. A fogaskerekek pörögni kezdenek az agyamban, olyan sok mondanivalóm van, mégsem tudom mi tévő legyek.

Ha félrelép és ezek lesznek az utolsó szavaim?

— A tükörteremben láttam őt, hozzám ért és olyan valóságosnak tűnt – persze tudom, hogy nem volt az, hogy az elmém játszott velem, felszínre tört a sok év magány, az elfojtott gyász és gyűlölet, a méreg hatására –, nem láttam őt mióta eltűnt.

Eltűnt...

Folyton ezt mondom, de valójában érzem, hogy Leora meghalt. A tükörben az csak egy emlék volt, vagy egy csalfa képfoszlány amit annyira igaznak akartam hinni, hogy majd bele bolondultam.

— Nem kell méreg, ahhoz, hogy lásd őt.

Megáll és leereszti a kezét, csak rám koncentrál. Úgy tesz, mintha nem a semmi fölött egy szakadék kellős közepén ácsorogna a lehető leg ingoványabb hídon.

— Nem azért mondtam – szégyenemben elfordítom a fejem, mert valljuk be megfordult már a fejemben –, ha leesel belőled is ilyen emlékfoszlány marad.

Derűs mosoly kúszik arcára, miközben legnagyobb örömömre, folytatja az utat hozzánk. Szinte ugrik, amikor az utolsó lépést teszi meg a lemezről a padlóra. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját és magához szorít. Ujjait a hátamba mélyeszti, ahogy a mellkasunk egymásnak szorul érzem a bőrömön, hogy a szíve kalapál.