ELŐNYÖS ÜZLET

4. RÉSZ

Hová nem jut az ember... A kedvese holttestének a hova szállítását táagyalja egy rendőr őrsön a kapitánnyal.

- Nincsenek túlélők? - remegett a hangom.

- Nincs.

Fura egy dolog ez a remény. Mindvégig abban hittem, hogy csak egy félreértés és végül arról fognak értesíteni, hogy Efsun megúszta pár karcolással. De nem így lett...

- Ha több információt akar megtudni akkor a korházba kell mennie ahová a testeket szállították.

- Köszönöm.

Tehát csak az időm vesztegettem azzal, hogy idejöttem.

Abban a korhazban voltam, ahová Efsunt vitték.

Mikor kiléptem az épületből az égre emeltem a tekintetem.

Adj erőt kérlek, hogy ezt át tudjam vészelni.

*****

Hogy meg tudjak szabadulni a testőrségemtől azt hazudtam nekik, hogy kiveszek egy hotelszobát, pihenni. Vonakodva ugyan de hagyták, hogy menjek a dolgomra.
Csak ezt akartam, hogy végre egyedül szálljak szembe a dolgokkal.

Amint magamra hagytak fogtam egy taxit, majd visszavitettem magam a korhazba.
Fura a sors. Pár órával bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen többé oda betennem a lábam, most meg csak arra vágyom, hogy odaérjek végre.

A lenti recepciónál érdeklődtem, hogy merre találom a hullaházat. A hideg is kirázott ahogy hangosan hagyták el a szavak a szám.

Ahogy haladtam a folyoson a vilagítás egyre inkább romlott. A nehéz lépteim hangosan kopogtak a hosszú folyoson, mintha ólomból lettek volna a cipőim. A mellkasom elszorúlt. Kellemetlenül éreztem magam.
Ahogy haladtam egyre erősödött egy női síró hang. Amint elfordultam balra ott találtam Sedefet, aki egy széken ülve előre hátra dölöngélt és sírt.

- Sedef. - suttogtam a nevét de ő így is meghallotta.

Azonnal odaléptem leguggoltam elé és szorosan magamhoz öleltem. Csak ennyi kellet tahhoz, hogy még jobban sírni kezdjen.

- Ker-em! - szipogta szaggatottan, miközben belém kapaszkodott.

Nem mondtam semmit. Ott voltam és öleltem. Közben nekem is kicsoedultak a könnyeim, ahogy egymást vígasztaltuk.

- Egyedül ő maradt nekem és most ő sincs többé. - nyüszítette, miközben a szvetterem markolászta.

- Én itt vagyok, Sedef. - tóltam el magamtól finoman, hogy a kisírt szemeibe tudjak nézni. - Itt vagyunk egymásnak. Segítünk egymásnak túljutni ezen. - töröltem le a könnyeit.

- Oh ha tudnád, amit én...

Össze vintam szemöldökeim, már éppen kérdeztem volna, hogy miről beszél, de betoppant Defne. Efsun szomszédja, egy fehérköpenyes tarsaságában.

- Látni akarom Efsun Aslant. - álltam vele szembe.

Eszembe se jutottak a formaságok, hogy előbb be kellett volna mutatkoznom. De akkor nem tudtam helyesen gondolkodni.

- Jól meggondolta?

- Igen.

Az orvos elindult én meg otthagytam Sedefet, Defne oltalmában.

- A nagynénje, nem bírta úgy látni. - magyarázta útközben. - Még a személyes tárgyait sem vette át. Arra hagyatkozott, hogy majd ön átveszi.

Kinyitotta előttem a duplaajtót, ami baljóslóan nyikorgott a csendben.
Mielőtt megtettem volna az első lépést egy hatalmasat nyeltem. Úgy éreztem, hogy ott helyben elhányom magam.

- Figyelmeztetnem kell önt. A vizi hullák nem a legszebb látvány.

Felidegesített azzal, hogy csak úgy levizihullázta őt. Mintha csak valami tárgy lett volna. De kurvára nem az.

Jól megnéztem magamnak az arcát, majd a mellkasának a jobb felén leolvastam a nevét: Serkan.

Rengeteg vaságy volt a helyiségben egymás mellé felsorakoztatva. Amint beléptem a helyiségbe, azonnal bejárta a testem minden porcikáját a hideg és a fagy. Zavarták az orrom a szerek keveredő szaga.

Az doktor megállt az egyik vaságynál, ahol egy test volt lefedve egy fehér lepellel.
Az anyag sarka után nyult, de eltóltam a kezét.

Én akartam csinálni. A szívem vadul dobogott a bordáim között. Egy hosszú pillanatig lehúnytam szemeim, majd két ujjam közé fogtam a selymes anyag szélét.

Szeretlek Efsun! Örökre! És mindig a legcsidálatosabb pillanatainkra fogok visszagondolni ahányszór csak rád fogok gondlni. Úgy fogok rád emlékezni, mint a tökéletes nőre.

Lassú mozdulattal fedtem fel az arcát. Azt az arcot, ami mindig visszamosolygott rám, ahányszór csak egymára néztünk.
A látványra megnyíltak ajkaim és a levegő is megakadt bennem félúton.

Az arc, ami a világon a legszebb volt és sokszór váltott vörös színre egy-egy megjegyzésem miatt, az most szűrkénekcés fakónak hatott. Már-már színtelen volt.

- Efsun - a hangom elhallt a nagy helyiségben.

A lepel alá nyúltam, majd megérintettem kezét és kivettem a takarás alól.

- Annyira hideg a kezed. - csuklott el a hangom. A szememben összegyűlő nedvesség lassan siklott végig az arcomon, majd megállapodott az orrom hegyén. - Megfásztál ebben a hidegben.

Azok a kezem, amikkel simogatott és dédelgetett, most hidegek sőt fagyosak voltak ezuttal.

- Ez nem lehet. Nem történhetett velünk. Nem... - ezúttal már gyermeteg sírásban fakadtam ki. Tanácstalanul hajoltam le és adtam egy csókot rideg kezére, majd mint egy tudatát elvesztő ember csak perceken keresztűl a szép szőke haját simogattam.

- Ezek voltak nála. - lépett mellén a doktor és nyújtott felém egy zacskót, amit átvettem. - És még tudnia kell valamit.

Fátyolos tekintettel néztem fel rá és vártam, hogy kibökje végre.

- A jegyese állapotos volt. Az első hónapban volt.

- Hogy mi?

- Gyereket várt.

Oh édes istenem! Most már tudom, hogy mit akart mondani Sedef.

Azt hittem, hogy már lehengerlőbb információt nem tudnak velem közölni. Erre fel meg Efsun gyereket várt. Az én gyerekemet.

Egy perccel sem bírtam ott tovább ülni. Éreztem, hogy a falak közelednek felém és összebakarnak préselni. Futólépésekben tóltam ki a dupla ajtót, zokogás közben csúsztam le a fal mentén.