A Nagy Terv

A pártfőtitkár

Eltelt egy hét.

Ihab Makal a megbeszéltekhez híven várakozott Csorjtisztán fővárosában. Ha volt hely a poklokban, amit kifejezetten nem kedvelt, hát akkor az ez volt. Füstös hamu és hó hullott alá az égből, állandóan csontrepesztő hideggel karöltve. Mintha csak meg akarná csúfolni a poklok általános képét, itt minden a sztereotípiák ellentéte volt. Lassan a büntetésből ideküldött lelkeknek jobb dolga volt, mint az itt élő démonoknak.

A helyet nemes egyszerűséggel Marximægrádnak nevezték el, ezzel is tisztelegve az Arkjuk, jobban mondva a főtitkáruk előtt. Az egész városból áradt a depresszió, éhínség, lehangoltság. Csoda, hogy maradtak még itt démonok, akik mindannyian jól látható helyen viselték a kötelező vörös csillagot. Ha valaki elmulasztotta volna a karszalagot, vagy kitűzőt, szinte azon nyomban elhurcolta egy nagy fekete démon, amely szó szerint felfalta az illetőt. Állítólag, ez csak a szenvedése kezdetét jelentette, ugyanis úgynevezett gulágokra vitték az engedetlent. És onnan már tényleg nem került elő soha többet.

És hogy miért nem lázadtak fel a démonok? A válasz egyszerű volt.

Marximæ.

A főtitkár oly karizmával rendelkezett, hogy mindenki elhitte, hogy ez a lehető legjobb hely. Még Ihab Makal is csak a jót próbálta meglátni az országban, amint belépett. Mintha egy közös tudat részévé vált volna, de az akarata nem az övé volt. El sem bírta képzelni, hogy az alacsonyabb szintű démonokra, vagy netán a halandókra milyen hatással lehet.

A főtéren álldogált, Marximæ szobra alatt. A vörös márványból faragott remekmű az Arkot ábrázolta, ahogy pár démon porontyot tart a karjában, mögötte egy zászlót lengetett a szél, és érdekes mód a felhők a tér ezen helyén mindig hagytak egy rést, hogy a Nagy Vezér alakja természetes fényben fürödjön.

Az egyik közeli elhagyatott épületből az arra járó iszonyat mennyiségű sötét mágikus erőt érezhetett. Ami csak úgy vonzotta az erre vevő és érzékeny démonokat. Viszont nem találtak senkit az épületben, üresen állt. Nagyon úgy tűnt, hogy ez egy elterelés, és valóban így is volt.

A halandó mágus minden mágikus erejét erre a helyre koncentrálta, elterelve az ő tényleges lokációjáról a figyelmet. Ezt az állapotot azóta tartotta fenn, amióta meglépett a bárból.

Az egy hét elteltével pedig útnak is indult a találkozó pontra, teljesen észrevétlenül és meglehetősen magabiztosan közeledett a démon ismerőse felé.

Egy nagy fekete szőrmés kabátot vett fel alap ruhája fölé, rejtély honnan szerezte... arcát most nem fedte el mint mikor első alkalommal találkoztak. Már már ijesztő volt a határozottsága és a magabiztossága.

– Üdv uraságom – szólította meg Ihab Makal-t.

– Áh, Dorian! – fordult felé vörös könnyek áztatta arcával. – Már kezdtem aggódni, hogy nem jut el idáig.

– Hát az elején én is így gondoltam. – kacsintott rá és a fekete lángjaival rágyújtott egy cigaretta szerűségre. – Mi a helyzet?

Ihab megigazította a saját kis vörös csillagos karszalagját.

– Jöjjön velem, bemutatom valakinek. Útközben mesélje el, hogyan csinálta. Ó igen, és a kiscsillagját tegye fel, anélkül nem nagyon fog itt megmaradni – indult el egy hatalmas, több kupolás-tornyos épület felé. Mindent belepett a piszkos, latyakos hó, nem volt valami kellemes látvány. És járkálni sem volt jó a macskaköveken, amire tükörsimára fagyott a jég.

Dorian feltette magára a csillagot, majd követte idegenvezetőjét.

– Hmm, kíváncsivá tett. Egyébként sikerült mindent levetkeznem magamról, így nem találtak rám. Mind a fentlakó kisugárzásom, mind a varázserőm.