Makea veri

Én nem hazudok. Nagyon sok történet indul azzal, hogy a főhős kijelenti, hogy ő nem különleges, sőt, a legátlagosabb személy a Földön. De persze már az elején tudjuk, hogy ez nem igaz, mert már annyiszor olvastuk a történetet. Én viszont nem hazudok. Én tényleg átlagos vagyok. Egy huszonkét éves, 165 centi magas, barna hajú lány. Nem vagyok se telt se csinos. Normális vagyok.
És ez nem túl előnyös, ha vámpírokkal él az ember.
2045 van. Kilenc év telt el a fátyolszakadás óta. Éppen Finnországban voltunk a családdal, mikor ez az egész történt. Most is itt vagyunk, Rajamäkiben, Helsinkitől úgy egy órára, a Vámpír Birodalom szívében. A nappali órák többnyire nyugodtak, amiből errefelé a melegebb hónapokban elég sok van. De most tél van. És ez a vérszívóknak kedvez. Ilyenkor Untamo, a hűbérurunk, mintha nyáriálomból ébredne, megkezdi parti sorozatait. Ezek a többnyire illegális események az egyetlen okai annak, hogy még senki sem próbálta meg leváltani őt, ennyi idő alatt sem. A partikon ugyanis gyakran emberek is részt vesznek, mint csemegék. Amivel még nem is lenne gond, ha nem húsz vámpír csapolna egyetlen embert. De így... az emberek gyakran nem térnek haza a „bálokból". Hiába pótolják az emberállományt az el nem foglalt területekről, ha ez kitudódna, az nagy port kavarna. De erre nincs sok esély. A vendégek örülnek, hogy Untamora hárítva a felelősséget, kiélhetik az amúgy elfojtott hatalomgyakorlási vágyukat, mikor áldozatuk szemében látják kihunyni a fény. Így hát mindenki hallgat. És ez okozza az én halálomat is.
- Anna! Fuss! Fuss, Anna!
A hang irányába kapom a fejem. Anya és apa rohannak. A begyűjtők a nyomukban.
Felpattanok a hintaszékből, ösztönösen megragadom a táslámat és apu titkos alagút bejáratához futok. Kicsit arrébb tolom a lyukon fekvő almás ládát, hogy beférjek. Leugrok és gondolkodás nélkül megyek előre. Olyan gyorsan, ahogy csak bírok. Nagyon rossz a levegő. Poros és alig van oxigén, de nem érdekel csak rohanok előre. Nem látok semmit. Egyre nehezebb futni. Nem adhatom fel. De nem bírom. Akkor sem! Most nem lehet. Csak futok, futok és futok. Mintha nem is én irányítanám a testemet, csak úgy magától pörögne. Egyre jobban kell az oxigén. Egyre nehezebb venni. Fulladok. Nem lehet! Futni kell! Nem bírom. Nem megy. Fokozatosan lassítom a tempóm. Hörgő hang tör fel a torkomból. Oxigén kell.
Várjunk csak?! Mi az? Az a...? Igen! Az a holdfény! Na még egy kicsit fussunk. Már mindjárt ott vagyok.
Ezüstös fény lepi be a hajamat, ahogy megállok a kijárat alatt. Elég magasan van. Hogy másszak ki? Még nyújtózkodva sem érem el. Sietősen körül nézek. Biztos hagyott itt valamit apa, ez még neki is magas. Nagyjából harmadjára fordulok körbe, mikor észreveszem egy fa kiálló gyökerét. Meg egy másikat, amibe kapaszkodni tudok. Felpattanok és az alagút szája felé nyújtózom. Még így is elég nehéz. Fáradt vagyok, és gyenge. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen környezetben ennyit fussak. Nem bírom felhúzni magam.
- Gyerünk! – sziszegem magamnak. De én sem tudom eldönteni, hogy bíztatom magamat, vagy csak mérgelődök.
Lassan. Nagyon lassan. De sikerül felhúznom magamat. Az erdőben vagyok. És van levegő. Fura pontok jelennek meg a szemem előtt.
Egy kicsit pihenek. Csak egy kicsit. Aztán megyek tovább.

- Apa.
- Hm? - Pillant fel a szemüvege mögül a kedves arc.
- Untamo jön.
Apa feláll a székből és leveszi az orráról az olvasó kelléket, miközben a közelgő szekérre szegezi a szemét. – Csak óvatosan. Nem lesz semmi baj – de nem néz rám miközben ezt mondja. – Melinda!
- Igen? - Dugja ki a fejét anya a házból.
- Hagyd a csirkét. Gyere ki.
Anya is észreveszi a kocsit. Leteszi a kezéből a kést és a konyharuhát.
- Nem lesz baj. Csak vigyázzatok a gondolataitokra... és nem lesz baj – ismétli anya is.
Untamo fogata nem messze áll meg a háztól. Kiszáll, majd lassan indul felénk. Kimérten halad, minden mozdulatát lassan, megfontolva végzi. Nem szeret sietni. Alaposan körbenéz a birtokon. Minden állatot jól szemügyre vesz, mert többnyire azok vannak. Állatok és fák. Az erdő egy része is a miénk, de az messzebb van.
- Jó estét, Vazallusok. Igazán megtisztelő fogadtatás. Köszönöm.
Untamónak szép a szeme. Nagyon szép a szeme. Untamo jó hozzánk. Nem kívánhatnánk jobb hűbérurat...
- Aah! Ugyan-ugyan. Drága... Mi is a neved?
- Anna.
- Anna -ismétli. - Drága, Anna, milyen kedveseket gondolsz te rólam. Ha tudnék, már régen elpirultam volna.
Óvatosan meghajtom a fejem, mert képtelen vagyok megszólalni.
- Nocsak, az ott egy mangó? – kérdezi, mikor észreveszi a kezemben szorongatott gyümölcsöt.
- Igen.
- Nem gond...? – nyújtja ki a kezét a nagyságos úr – Nem gond, ha megkóstolom?
Az addig a földre meresztett tekintetemet most a mi jó tevőnkre szegezem és lassan a kezébe helyezem a mangót. Untamo pedig beleharap és óvatosan megrágja a falatot.
- Nem rossz, nem rossz. Ilyen éghajlaton mangót termeszteni, dicséretes. – gratulál az ételhez, miközben anya kezébe adja. – Megszomjaztam – nyújtja felém ismét a karját. Ezek szerint megkedvelt, különben nem tisztelne meg engem azzal a kiváltsággal, hogy én itathatom meg.
A kezébe adom a csuklómat és várom, hogy az ajkához emelje. Nem érezek semmit sem. Mikor kinyitom a szemem, igézően bámul rám Untamo.
- Érdekes – sziszegi, elengedi a kezem és Anyához fordul. – Szabad?
Talán egy kortyot iszik vagy annyit se és abba is hagyja. – Felettébb érdekes.
Ezt a tekintet, felismerem. A ragyogó szeme elárulja, hogy imádja a vérünk ízét. Apára kerül a sor.
- Haha! – neveti el magát Untamo. – Makea veri... – suttogja magának. - Micsoda különleges család! Ezennel szeretném meghívni magukat, mindannyiójukat, a közelgő bálomra. Nem kell magukkal hozniuk semmit és a puccos öltözék sem elvárás. Az esemény napján napnyugtakor magukért küldetek egy szekeret és néhány katonát. Nehogy bajuk essen az út során.