Pokoli kísértés

•KILENCEDIK RÉSZ•

- Semmi gond Charlie. - villantok apró mosolyt.

- Egy üveggel kérünk ebből. - mutat apa a rumra, amiről szerintem fogalma sincs, hogy micsoda.

Charlie ugyan vonakodva, de apám elé csúsztatja, mire ő ki is fizetni, és nagy meglepetésemre az enyémet is rendezi.

- Nem kell meghívnod. - kezdek egyből tiltakozni.

- Nem hívhatom meg a lányomat egy italra? - húzza fel a szemöldökét. - Csak beszélgetni akarok veled.

- Jaj baszd meg. - forgatom meg a szemem. - Mond gyorsan mit akarsz, aztán szállj le rólam. - indulok el az üres asztal felé.

- Tudom, hogy nem vagy kíváncsi rám, ahogy egyikünkre sem, és azt is tudom, hogy arra vágysz a legkevésbé, hogy velem beszélgess. - kezd bele.

- Ha tudod akkor minek fárasztasz? - nézek rá közönyösen.

- Haragszol rám. - hagyja figyelmen kívül a szavaimat.

- Lenne okom haragudni rád? - kérdezem gúnyosan.

- Te más vagy mint Daniel. - remek, most jön az a duma, hogy ő mennyivel jobb nálam.

- Igen, más vagyok. És már tizenhét éve hallgatom ezt és kurvára unom. - veszem el tőle az üveget.

- Nem azt akarom mondani, amire gondolsz. - beszél meglepően nyugodtan. - Magamra emlékeztetsz.

- Ne sértegess. - húzom el a számat. - Nincs bennünk a világon semmi közös.

- Fiatal koromban pont olyan voltam mint te. - nehéz elképzelni.

- Na ne mond.

- Addig amíg meg nem ismertem anyádat. - jézusom, remélem nem akarja elmondani az élettörténetét. - Mindig nagyon határozott nő volt, tudta mit akar és meg is szerezte. De ezen kívül.. meglehetősen konzervatív volt. Teljesen megváltoztatott, és mellette teljesen elhittem, hogy az a normális ha olyan vagyok mint ő meg a szülei.

- Pont olyan vagy mint ő.

- Nem igaz. Talán olyanná formált, de egyre nehezebb megjátszani, hogy olyan vagyok.

- Had ne sajnáljalak.

- Megértem, hogy dühös vagy. Van némi kivetni való a nevelésünkben, ezt elismerem. - erre csak horkantok. - Anyád szülei is így nevelték őt, és számára ez a természetes, én pedig átvettem ezt tőle. A szigor és a fegyelem.

- De téged nem így neveltek. - hozom fel neki. Az ő szülei már meghaltak pár éve ezért nincs is róluk sok emlékem.

- Nem. - tölt magának is egy kis rumot.

- Tudod mit gondolok? - hajolok egy kicsit közelebb, talán egyfajta provokálásképp. - Azt, hogy egy papucs vagy.

- Talán igazad van. - hm, azt hittem ezen majd felhúzza magát. Titokban reméltem is. - Szeretem anyádat Kendra. És ha vele akartam lenni ez volt az ára.

- Azt ne mond, hogy megérte.

- Bizonyos szempontból nem, bizonyos szempontból igen. - elfintorodik ahogy belekóstol az italba. - Talán megváltoztam mellette, de cserébe azzal a nővel lehetek akit szeretek. - hitetlenül felnevetek szavain. - Tudom, hogy nem érted.

- Nem. Nem értem. Szerintem a szerelem túl van értékelve. És milyen szerelem az ami feltételekhez kötött? Milyen szerelem az amiben meg kell játszanod magad? Milyen szerelem az amiben elveszted önmagad? - úgy beszélek mintha értenék a szerelemhez, pedig nem. De nem is akarok.