Pokoli kísértés

•HATODIK RÉSZ•

- Mindennek úgy kell történnie ahogy én akarom? Komolyan? - emelem fel a hangom egy kicsit. - Nem veszem figyelembe, hogy mit akarsz?

- Igen, ezt mondtam. - tartja magát továbbra is. - Csak azt akarom, hogy beszélj egyenesen és ne háríts.

- Éppen azt tettem. Szeretnék gyereket Laura. De még nem most. - hangsúlyozom újra. - Nem hiszem, hogy ez olyan dolog lenne amiben csak az számít te mit akarsz. Nem foglak felcsinálni csak azért mert te azt akarod. - talán egy kicsit durván fogalmaztam, de jelenleg kicsit sem érdekel. - Nem hiszem, hogy úgy kellene gyereket vállalnunk, hogy csak az egyikünk akarja.

- Felcsinálni? - akad fenn ezen az egy szón. - Mekkora seggfej vagy. - pattan fel. - Persze, tudom. Semmi se történhet csak azért mert én akarom. Néha nagyon önző tudsz lenni. És nem csak a gyerek témára gondolok. De már megszoktam.

- Mikor voltam önző veled? - állok fel én is és közelebb megyek hozzá. - Tudod mit? Ne is válaszolj, mert nincs kedvem végig hallgatni az összes sérelmedet a kapcsolatunkról, mert az első találkozásunktól kezdenéd a listát. - lépek a fogashoz, és magamra kapom a kabátom.

- Most meg mit csinálsz? - jön utánam.

- Kiszellőztetem a fejem.

- Persze, lépj csak le, az a legegyszerűbb. Csak egyszer lennél annyira férfi, hogy ne menekülj el a problémák elől. - mély levegőt véve próbálom lenyugtatni magam.

- Ha most nem lépek le olyat mondok amit tuti bánni fogok. - veszem lejjebb a hangerőt.

Erre már nem válaszol, de nem is hagyok rá időt neki mert becsapom magam után az ajtót.

Önző lennék? Ezt gondolja rólam a feleségem? Önző vagyok mert még nem akarok gyereket? Önző vagyok, mert jó apja akarok lenni a gyerekemnek amikor eljön az ideje? Önző vagyok mert nem bólintottam rá egy ilyen komoly dologra csak azért mert ő így akarja?

Nem is gondolkodtam, hogy merre megyek, de a lábaim akaratlanul is a közeli kocsmába visznek. Szükségem van pár italra, hogy lehiggadjak, és bízom benne, hogy mire hazamegyek Laura is lecsillapodik.

A pulthoz sétálok, és intek a pincérnek, hogy töltsön valami erőset. Ahogy elém teszi a poharat egyből kiürítem a tartalmát.

- Neked, hozhatok még egyet? - kérdezi a mellettem ülőtől.

- Jöhet. - ismerős ez a hang. Oldalra pillantva próbálom felmérni, hogy ki is ül mellettem. Meglepődve veszem tudomásul, hogy a legszemtelenebb diákom az.

- Kendra? - szólítom meg gondolkodás nélkül.

- Üdv Mr. Miller. - biccent nekem homályos szemekkel. - Ki gondolta volna, hogy itt fogunk összefutni?

- Tekintve, hogy maga még kiskorú nem sok esélyt láttam rá. - húzom el a számat.

- Hé, ne kiabáljon már. Nem kell más orrára kötni hány éves vagyok. - int le egyből.

- Nem kérték el a személyijét? - érdeklődök kíváncsian, de, hogy miért fogalmam sincs.

- De. - válaszol röviden, egy sunyi mosollyal az arcán, nekem pedig egyből leesik.

- Kamu személyi? - kérdezek rá halkabban, mire ő csak a szája elé teszi a mutatóujját. - Ügyes.

- Köszönöm szépen. - húzza le a pohara tartalmát.

- A szülei tudják, hogy itt van? - kérdezek rá meggondolatlanul.

- Nem, és a maga szülei? - olyan lazán és természetesen kérdez vissza, hogy elnevetem magam.