𝐰𝐡𝐞𝐧 𝐲𝐨𝐮 𝐛𝐞𝐜𝐚𝐦𝐞 𝐚 𝐩𝐚𝐫𝐭 𝐨𝐟 𝐞𝐯𝐞𝐫𝐲𝐝𝐚𝐲 || 𝐎𝐬𝐚𝐑𝐢𝐧

𝐭𝐰𝐨

Osamu nem lepődött meg, mikor az öccse nem tartotta a szavát, és megint egyedül kellett végrehajtania a lakás feltakarítását. Tisztában volt vele, hogy a fiatalabb mennyi alkoholt ihatott az egész éjszaka folyamán, és hogy az a mai nap milyen hatással lesz rá.
Inkább ráhagyta. Nem kezdte el felkelteni, hiszen tudta, hogy ha fel is kel, akkor sem fog segíteni neki.

A konyhába érve csak sóhajtott, miközben körbenézett. Olyan állapotban volt az egész helyiség, mintha egy bomba robbant volna fel. Kaja maradványok és kiöntött alkohol a földön, az asztalon, a konyhapulton, szinte mindenhol.
És a lakás többi részét még meg sem nézte...

Zenét indított magának miközben takarított, de nem túl hangosan, hiszen tiszteletben tartotta, hogy a szőke még valószínüleg pihenni akar. Mérges volt rá, amiért megint kihúzta magát a takarítás alól, meg amiért megint ekkora disznóólt hagytak maguk után, de nem fogja leszidni. Miért tenné? Eddig már sokszor megtette, de egyszer sem jutott vele semmire. Atsumu pont az az ember, akit ez teljesen hidegen hagy, és ezek után is csak menni fog a saját feje után.

Háromnegyed óra telhetett el, mikor a halkan szóló zene mellett lépteket is kezdett hallani. Egyből a telefonjához lépett, hogy leállíthassa az éppen akkor szóló dalt. Megfordult, és már készen állt rá, hogy a szokásos módon köszöntse testvérét, de... nem a testvére állt vele szemben.

- A legtöbb ember általában hazamegy a buli után. - jegyezte meg Osamu

- Atsumu kért meg, hogy maradjak éjszakára.

Csak álltak egymással szemben és nézték egymást. Suna zöld szemei kíváncsian fürkészték a szürke hajú fiút. Most jobban fel tudta mérni, mint előző este.
Hamar megállapította, hogy az arca tényleg ugyan olyan, mint az öccsének, csak a hajuk és a szemük színe más. Szerette Atsumu csillogó, barna szemeit, de az idősebbik testvér hideg, szürke íriszeit talán még vonzóbbnak találta.

- Hangosak voltatok.

- Az öcsédnek panaszkodj. - vont vállat Rintarōu

Osamu csak megforgatta a szemeit. Tisztában volt vele, hogy Atsumu nem tud csendben maradni, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallott.

- Mi a neved?

- Suna Rintarōu.

Miközben felelt, beljebb ment a konyhában. Osamut kikerülve a csaphoz ment, majd elővett magának egy poharat. Engedett vizet, majd az egyik szekrényt kinyitva fájdalomcsillapítót is vett elő.
Ez az egy aprónak tűnő cselekedet pedig elég volt a szürkének ahhoz, hogy rájöjjön; járt már náluk.
Egyik szemöldökét felvonva figyelte a fiút.

- Honnan ismered? Mióta? - kérdezgette

Azt akarta legelsőnek megkérdezni, hogy együtt vannak-e az öccsével. De hamar kiverte ezt a gondolatot a fejéből, hiszen rájött, hogy az lehetetlen. Atsumu majdnem minden hétvégén bulizni járt, és ezt biztosan nem nézné el neki senki. De ha megtudná, hogy ez a furcsa alak mióta ismeri a szőkét, akkor át tudja gondolni, hogy mikor tartózkodhatott itt úgy, hogy ő nem tudott róla.

- Jézusom, fontos ez? - vonta fel egyik szemöldökét Suna

Csak az után válaszolt, hogy bevette a gyógyszert, amit az előbb elővett magának.
Nem értette, hogy miért olyan fontos ez neki. Meg persze, nem mintha ő tisztában lett volna a válaszokkal.

- Igen!

- Nem tudom mióta ismerem. - vont vállat - Egy buliban találkoztunk elsőnek. Utána még többször összefutottunk, és most mondhatni... kavarunk. Talán egy hónapja? Nem tudom. De egyikünk sem akar semmi komolyat.

Egy hónapja... Az elmúlt egy hónapban nem rémlik neki egy nap sem, amikor nem lett volna itthon.

- És mikor jártál itt?

- Mi?

Osamu elmosolyodott és megrázta a fejét. Sunára nézett, aztán a szekrényre, ahonnan kivette a gyógyszert. Felvonta egyik szemöldökét.

- Honnan tudtad?

Az nem opció, hogy Atsumu elmondta neki, hiszen kizárt, hogy az öccse ébren legyen. Általában délben, vagy az után szokott felkelni bulik után, most pedig még csak reggel kilenc múlhatott.

Rintarōu félrenézett, kerülte a szürke szempárt. Hallgatott, mint a sír, egyáltalán nem felelt. Sőt, el is hagyta a konyhát egy pillantást sem vetve a másikra.
Osamu hamar rájött, hogy az öccsét kell majd faggatnia. Ellenkezni fog elsőnek, de hamar meg fogja unni, és megadja majd magát. Mindig ez megy.

Sóhajtva indította el újra a zenét, és folytatta a takarítást.

Rintarōu visszament a fiatalabbik testvér szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót, majd felmérte a szőkét.
A hasán feküdt az ágyban, bőven az igazak álmát aludta még. A takaró csak a háta közepéig takarta, így láthatóak voltak a foltok a nyakán és a vállán, amiket ő hagyott ott éjszaka.

Visszamászott mögé az ágyba, a takaró alá is bebújt. Nem akarta felkelteni a szőkét, de nem tudta megállni, hogy ne húzza magához és pusziljon a tarkójára. Az egy pusziból végül kettő lett, aztán három.

Körülbelül még egy óráig hagyta pihenni Atsumut. Utána úgy érezte, hogy ideje lenne felkeltenie.
Keze, ami eddig Atsu derekán volt, most a vállára került. Óvatosan kezdte el simogatni, közben közelebb hajolt hozzá. Puszilgatni kezdte az arcát, a homlokát, igazából mindenét, amit ért.
Nem volt benne biztos, hogy ennyire fel fog kelni, csak reménykedett.

Atsumu nyitogatni kezdte a szemeit egy kis idő múlva. Nyöszörgött mikor felkelt, ezt pedig meg is mosolyogta az idősebb. A hátára fordult és nyújtózott egyet. Oldalra fordította a fejét, hogy a mellette fekvőre tudjon nézni.
Rintarōunak hamar eszébe jutott, hogy miért találnak végül mindig egymásra. Szinte elbűvölő volt, ahogyan Atsu kócos, szőke tincsei a ragyogó, barna szemei elé rakoncátlankodtak. Az ablakon beszűrődő napsugarak pont megvilágították az arcát.

Rin csendben figyelte egy darabig. Felmérte az arcának minden egyes pontját, és sokadszorra is megállapította magában, hogy az előtte fekvő srác gyönyörű.
Ugyanakkor semmi pénzért el nem mondta volna neki, hogy a testvére körül is keringenek a gondolatai.

A mai találkozásuk után Suna hamar levágta, hogy kettőjük közül az idősebb az értelmesebb. Atsumu sem volt teljesen hülye, ugyanakkor nem az esze miatt szerette szinte senki. Aki nagyon akarta, tudta volna, de a legtöbb ember odáig nem jutott el, ha róla volt szó.

Atsumu kinyújtotta a kezét az ő irányába, és a kócos, sötétbarna tincseibe túrt. Apró mosollyal az ajkain játszott Rin sötét hajával. Élvezte a tekintetét magán. Imádta, mikor az a zöld szempár rajta időzött. Az arcán, vagy a testén, az mindegy volt.

- Atsumu. - szólította meg halkan az idősebb

Egyik kezét óvatosan a fiatalabb arcára simította. Apró mosolyra húzta ajkait, miközben hüvelykujjával simogatni kezdte Atsumu arcát. Kedves, lassú, óvatos mozdulatokkal.

- Igen?

Hozzá volt szokva ahhoz, hogy dícsérik őt. Tisztában is volt vele, hogy semmi probléma nincsen a kinézetével, hogy szinte tökéletes.
Ha valaki, akkor Miya Atsumu tökéletes volt.

Rintarōu nem válaszolt neki egyből, szándékosan húzta az időt.
Nem hagyta abba az arca simogatását, néha közelebb is hajolt hozzá, hogy egy - egy puszit adjon a homlokára, vagy ajkaira. Kis idő múlva mély levegőt vett, és mélyen a barna szemekbe nézett, mielőtt megszólalt.

- Hogy hívják a testvéredet?