Flying or falling

~5.~

A szüleim nem mindig voltak a tökéletes minta szülők, de az én szememben attól lettek azok hogy beismerték ha hibáztak. Minket is erre tanítottak mindig. Mindegy hogy milyen hiba volt akár matek egyes, vagy buliba történt incidensek, illetve rám nézve a rallira kiszökések.

Apa nevét mindenki ismerte. Luca Santoro egy sikeres cég tulajdonosa volt aki havonta több milliókat keresett. De én mindig is tiszteltem benne, hogy nekem mindig az apukám maradt, anyának a férje, a családunknak pedig a vezető pillére.

Őt sose érdekelte a siker vagy akár a számláján halmozódó pénz. Anélkül tisztelték hogy ő bárkivel tiszteletlenül bánt volna vagy éreztette volna hogy ő jobb, hogy ő a főnök akinek feltétlen hódolatukat kell adniuk. De az emberek mindig olyanok maradnak mint voltak. Kétszínűek, fals alakok akik mindent megtesznek egy kicsivel több pénzért.

A baleset előtt az emberek mindig pozitívan gondoltak a családunkra. Szerették apámat. A legtöbb ember azt nyilatkozta róla hogy nem mostanság lát egy olyan egyenes és sikeres embert aki nem veszíti el saját  magát mint ő. De azon az éjszakán minden megváltozott. Az emberek ahogy megtudták hogy Luca Santoro elhunyt nem az foglalkoztatta őket hogy a gyermekek, a család többi elő tagja hogy viseli vagy mi lesz most velük szülők nélkül. Nem, őket szám szerint az érdekelte hogy mennyi az a vagyon amennyit örököltünk a szüleinktől. Mivel Dom addigra betöltötte a 18-at automatikusan hozzá kerültem. Mivel attól függetlenül hogy ő nagykorú volt én akkor még 16 évesen nem rendelkezhettem a vagyon rámeső felével.

Próbált minden helyen megfelelni. De egy idő után az egyetem és a munka mellet őt is bekebelezte a gyász bénító érzése. Egyre kevesebbet járt haza, vagy lányokkal töltötte az idejét vagy bárokban itta le magát.
Ő így dolgozta fel a veszteséget. De mindeközben mikor velem volt próbált segíteni kisebb nagyobb sikerekkel. Mivelhogy nem hagytam. És ezt ő kudarcként élte meg, és megjobban magába fordult. Így mindketten bekerültünk az ördögi körbe és nem tudtuk egymást kihúzni onnan. Csak akkor eszméltünk fel mikor már megtörtént a baj.

                                             ○○○○

A múltamból egy dolgot nem voltam hajlandó Olaszországban hagyni az nem más mint a drága vérvörös Porsche 911-em. Az összes autónk közül ez a kicsike a kedvencem.

Rám és a bátyámra sok helyzetbe mondják hogy nagyon hasonlítunk. Ez így is van. De hogy kocsik téren ő olyan ízléstelen hogy esküszöm néha elgondolkozom hogy nem cserélték e el a kórházban.

A Brook, Lisa és Reed megismerése óta már 4 nap telt el, és holnap szeptember 1. Szóval kezdődik az utolsó évem a gimibe. De ez más lesz. Új közeg, új emberek és a legfontosabb új lapot kezdhetek.

Reggel az ébresztő összetéveszthetetlen hangjára riadtam fel. Megnéztem az időt és úgy látszik álmomban már elég sokat kinyomtam már, ugyanis 6.25 percet mutatott az óra.

Elkezdtem roham ütemben szedelőzködni mert attól függetlenül hogy saját kocsival járok és nem kell tömegközlekednem az út így is több mint fél óra az iskolába és ha véletlenül dugóba keveredek akkor nem az első napon szerettem volna kicentizni az időt.

Magamra vettem egy egyszerű fekete bőrhatású de azért elegánsabb nadrágot és hozzá egy fehér blúzt. Mégiscsak első nap, legyünk egy kicsit formaiasabbak. Végül ezekhez társítottam és fekete magasabb bakancsot amiben nem esek orra mivel a nadrág elég hosszú. A hajam kiengedve hullámokban omlott a hátamra és a sminket se vittem túlzásba csak éppen hogy látszódjon.

Le érve a földszintre mindenki a szokásos módon a konyhában ücsörögött, így oda vettem az irányt.

-Jó reggelt!-köszöntem amint beléptem a helyiségbe.

-Szia Cora! De szép vagy kincsem csak nehogy az első nap elcsavard valakinek a fejét!-mondta vigyorogva a nagyi és a kacsintás se maradhatott el hozzá. Erre a mondatára csak felnevettem.

-Nem kell aggódnod ilyen dolgok miatt Nonna. Nem fog ilyen történni se fordítva.-mondtam miközben elindultam a bejárati ajtó felé.

-Soha ne mond hogy soha!-kiáltotta utánnam.

                                            ○○○○
Az út szerencsére zökkenő mentesen telt és időben az iskolához értem. Kerestem egy szabad parkolóhelyet és el is foglaltam. De ahogy beértem az iskola területére már észre vettem hogy elég sokan a kocsim után fordultak és próbálták rájönni hogy ki is ülhet benne.

Ahogy kiszálltam fogtam a táskám és elis indultam a kétszárnyú ajtó felé. Próbáltam elvonatkoztatni a sok fürkésző tekintet elől kisseb nagyobb sikerrel. De inkább betudtam annak hogy csak azért bámulnak ennyire mert idegen személy vagyok az ők környezetében. Amint beléptem az iskola előcsarnokába az eddig nem érzett idegesség lett úrrá rajtam. De észben tartom mindig amit a szüleim mondtak. Fel a fejjel és csak az utamon tartsam a szemem és senkinek ne hagyjam hogy ebben megakadályozzon.

Csak hogy nem mindig az a mi utunk amit mi tervezünk. Van egy kis bizonyos masik út ami nagyon is csábító.

És én hülye 220-al száguldottam felé. Csak még nem is sejtettem hogy ő lesz az aki megöl és feltámaszt a puszta jelenlétével.

Remélem tetszett a fejezet ha elnyerte a tetszésed kérlek add a tudtomra egy csillaggal! <3
Puszi S.