𝐰𝐡𝐞𝐧 𝐲𝐨𝐮 𝐛𝐞𝐜𝐚𝐦𝐞 𝐚 𝐩𝐚𝐫𝐭 𝐨𝐟 𝐞𝐯𝐞𝐫𝐲𝐝𝐚𝐲 || 𝐎𝐬𝐚𝐑𝐢𝐧

𝐨𝐧𝐞

Atsumu nagy szemekkel nézett bátyjára. Nem ez lesz az első alkalom, hogy megkérdezi tőle, viszont az utolsó. Bármekkora hülyeségről is legyen szó, amikor testvérének már elege van belőle, csak ráhagyja. A szőke csak remélni tudta, hogy most is ez lesz, és az általa fantasztikusnak vélt ötletét megvalósíthatja.

Osamu sóhajtott. Ő nem díjazta az ötletet. Nem volt kedve még egy házibulihoz, ami náluk lenne megtartva, hiszen nagyon jól tudta ennek a menetét. Az öccse elhívja a barátjait - talán néhány ismeretlen arc is beesik-, lerészegednek, szórakoznak. Az éjszaka eltelik, szépen lassan mindenki hazamegy, a lakás feltakarítása pedig rá marad. Megkérhetné a fiatalabbat, hogy segítsen neki, de általában örül, ha a bulit követő napon Atsumu egyáltalán tudja, hogy melyik bolygón van, meg hogy mi a neve. 

Az idősebb még egy utolsó pillantást vetett az előtte állóra, aki szinte már a padjára is felmászott. Megforgatta a szemeit, majd elszakította tekintetét az öccséről.

- Jó, legyen. - adta meg magát - De muszáj lesz segítened feltakarítani!

Atsumu csak vigyorogva leintette bátyja szavait, majd el is tűnt a folyosón a haverjaival karöltve.

Osamu tudta, hogy kikkel barátkozik a fiatalabb. Legalábbis látásból. Fogalma sem volt róla, hogy milyen emberek lehetnek, meg hogy egyáltalán miket szoktak csinálni. Picit aggódott is miatta az elején, de mikor meggyőződött róla, hogy Atsu nem keveredik bajba, és nem csinál olyan dolgokat amiket nem kéne, akkor megnyugodott.
Sosem akarta túlságosan korlátozni a testvérét, de féltette.

A buli másnap, szombaton este lett megtartva. A szürke hajú sosem volt a bulik híve. Néha részt vett egyen - kettőn, de ilyen téren egyáltalán nem lehetett összehasonlítani az ikrével. Hiszen ő teljesen az ellentétje volt. Amikor volt lehetősége, ő ment. Jól érezte magát a bulikban, szinte olyankor érezte igazán, hogy él. Kiszakadhatott az unalmas, szürke hétköznapokból, és neki ez volt minden.

Mint minden egyes alkalommal, most is kitett magáért abban, hogy az emberek figyelmét magára vonja. Persze, nem lett volna ehhez semmilyen különleges ruhára, vagy a fürdőben eltöltött háromnegyed órára szüksége, hiszen természetesen is vonzotta a tekinteteket. Ha egy srácra lehet azt mondani, hogy szép, akkor az Atsumu.

Tudta, hogy a bátyja nem rajong a bulikért. Volt, hogy ilyenkor Osamu átment egy haverjához, de most nem ez történt. És persze, a hangzavar elkerülhetetlen, de ilyenkor mindig egy aranyszabály volt mindenki számára, hogy Samu szobája egy elkerülendő terület. Ez volt a maximum, amit tenni tudott a bátyja érdekében.

A buli már egy jó ideje tartott, mikor Osamu kiment a szobájából. A szemeit forgatta a sok, számára ismeretlen ember láttán. Sosem volt képes megérteni, hogy a fiatalabb ezt hogyan bírja.

A konyhába vette az irányt. Nézegette az embereket, igyekezett ismerős arcokat találni a tömegben. Talált néhány alakot, akiket esetleg az iskola folyosóján láthatott, a röpi csapatból is talált pár ismerős arcot. Mégsem keltette fel a figyelmét senki. Senki, kivéve az a srác, aki a sarokban éppen az öccse ajkait falta.

Teljesen feketébe volt öltözve, és magasabb volt pár centivel, mint Atsumu. A sötétbarna haja pont középen elválasztva, tökéletesen beállítva. Milyen kár, hogy a szőke pont most tette tönkre azzal, hogy az egyik kezével beletúrt.

A megszokottnál tovább figyelte őket. Nem, nem azért, mert az öccsét féltette volna. Szimplán csak vonzotta a tekintetét az ismeretlen fiú. Bár az arcát még nem látta teljesen, az oldalprofilját nagyon is vonzónak találta. Pontosan annak az alkatnak tűnt, aki után hullik mindenki, de pont nem foglalkozik vele.

Kis idő múltán a fiatalabb mérges tekintetével találta szembe magát. Bizonyára nem örült neki, hogy végig figyelte őket, miközben vadul csókolóztak. Érthető volt, hiszen ennek ki örülne? Főleg, ha az ikertestvéred az, aki bámul.

Osamu a kezeit maga elé emelve nézett volna félre, de pont elkapta az ismeretlen alak tekintetét. A világos zöld, fáradtnak tűnő szemek tökéletesen passzoltak az összképhez. Valóban egy igazán jóképű srác volt, és Samu ebben már biztos is lehetett.
Nem figyelhették egymást fél percnél tovább, mégis olyan volt, mintha minimum fél óráig szemeztek volna.

- Istenem, ne kezdd te is! - morrant fel Atsumu

A szőke hangja rántotta vissza őt a gondolataiból. Valójában megmosolyogta a pillanatot, ahogyan az öccse kissé mérgesen megragadta a fiú kezét, és húzni kezdte maga után.
Úgy tűnt, hogy Atsu szobája felé vették az irányt, így az idősebb most is tisztázta magában, hogy arrafele mostanában nem fog menni. De ez már csak a megszokott volt. Az esetek többségében a bulik alkalmával a szőke fogott is magának egy embert. Bár a testvére sosem ítélte el, vagy nézett rá másképpen emiatt annak ellenére sem, hogy ő nem volt a híve ennek az egésznek. Nem örült neki, természetesen, de ha neki ez kell, akkor ez kell. Ha bele is szólna, azzal sem érne el semmit, és ezzel tisztában volt mindig is.

Azzal is tisztában volt, hogy ha a szüleikkel élnének, akkor ez nem lenne. Biztosan szigorúbbak lennének a körülmények, mint most.
De vajon jobb lenne? Vagy kín szenvedés lenne mindkettőjüknek? A szüleik biztosan különbséget tennének közöttük. Az is lehet, hogy menne a folyamatos vita, hogy mégis ki a jobb. Így, hogy ketten vannak, ettől nem kell félniük. Talán nyugodtabb így az életük, mint azt gondolnák.

Atsumu valójában a szobájába ment Rintarōuval. Amint az ajtó be lett csukva, a szőke a falnak tolva találta magát. Rin már hajolt felé, hogy ismét kellemes csókba hívhassa, de Atsu elkapta a fejét.

- Most mi van?

A zöld szempár érdeklődve fürkészte az ő mogyoróbarna szemeit, de az arca és a hangja mégis unott, szinte kifejezéstelen maradt. Amióta a szőke ismeri, egyszer sem látott rajta érzelmeket. Elég hamar egyértelművé vált számára, hogy ő sem profi az érzelmei kimutatásában, ugyanakkor ezt egy cseppet sem bánta. Sokkal vonzóbbnak tartotta őket, mint azokat, akik túl csöpögősek voltak.
Természetesen Atsumu a dícséretekért, a kedves szavakért élt, de ezeket könnyen előcsalta mindenkiből. Nem volt ehhez szüksége romantikus, érzelgős emberekre.

- Te csak vedd le a szemedet a testvéremről. - nézett rá szúrós szemekkel Atsumu

- Miért? Félted, vagy mi? - vonta fel egyik szemöldökét Suna

Mindkét kezét Atsu derekára tette. Simogatni kezdte, viszont mikor már megunta a szőke hallgatását, és azt az idegesítő, hisztis tekintetet az arcán, akkor megmarkolta és közelebb húzta magához.

Nem ez volt az első alkalom, hogy ők ketten egymásra találtak. Találkoztak már néhány másik buliban.
Természetesen Rintarōu már akkor vonzónak találta a most is előtte álló egyént. Jól szórakoztak mindig, ugyanakkor utálta, amikor húzta az időt, legyen szó bármiről.

- Baszki, percekkel ezelőtt majdnem lenyomtad a nyelved a torkomon. Akkor már a minimum, hogy rám figyelsz.

Atsumu megforgatta a szemeit, majd egy mély levegőt véve nézett fel a barna hajúra.

- De... Végül is ugyan úgy néz ki, mint te. Nem értem mi a probléma.

- Seggfej!

A szőke adott neki egy tockost, viszont haragja nem tarthatott sokáig. Rin ajkaira egy alig észrevehető mosoly húzódott, pillanatokkal később pedig ismét Atsumu ajkaival játszadozott.
Teljesen a falnak lökte az alacsonyabbat, kezei pedig már a pólója alatt kutakodtak.

A legelső pillanattól kezdve vonzónak találta Atsumut, igen.
Viszont most meg kellett állapítania magában, hogy az ikertestvérét is.