Kamu pár

TIZENNEGYEDIK

– Menj a szobádba – mondta el újra.

Persze, küldj fel a szobába mint valami kisgyereket.

– Miért mennék fel? Lent maradok – szóltam vissza, mire Nick félre nyelte a kakaóját és az az orrán keresztül kezdett el csurogni. Fúj.

– Charlotte Grayson, te így nem beszélhetsz velem – emelte meg a hangját apám, mire Dean szemöldöke felszaladt. – Indulj. Meg.

– Jó – válaszoltam, majd felszaladtam a szobába és becsaptam magam után az ajtót.

Nyilván, engem bezavar a szobába Nick meg ülhet ott, és tudhatja miről van szó éppen odalent. Imádom, hogy mindig a fiatalabb testvér a kedvenc, az idősebbik meg konkrétan le van szarva. Teljesen érthető, nem? Az ágyamnak dőlve ültem, lábaimat felhúztam és átkaroltam őket, közben idegesen doboltam ujjaimmal. Vajon mi történik odalent? Miről beszélni? Egyáltalán itt van még Dean? Vagy már haza is ment? Miért akart ennyire beszélni velük? Gondolataimból mennydörgés zökkentett ki, meg az, hogy elment az áram. Hát ennél jobb napom sem lesz már, az is biztos. Aztán kopogtak. Gyorsan felpattantam a földről, - talán tényleg túl gyorsan, mert hirtelen úgy megszédültem, hogy mindenből kettőt láttam, így kétszer a kilincs mellé nyúltam - aztán ajtót nyitottam. Nick volt az. Szinte ki sem nyílt az ajtóm, de Nick már bent is volt a szobába és elkezdett össze-vissza hadarni mindenféle dolgot, amiből csak annyit értettem, hogy Deannel kapcsolatos és hogy már elindult haza.

– Oké Nick, ezt most kicsit lassabban és érthetőbben is mond el kérlek, mert az előzőből semmit sem értettem – nyugtattam öcsémet, aki a nagy sietségben kidőlt az ágyon és plafont bámulta.

– Dean elindult haza, apa elküldte. Azt mondta, hogy... hogy – lihegett. – szeret téged és szeretné, ha apa és anya megértené, hogy ő nem rossz ember és csak jó szándékai vannak. Nem tudom ezek mit jelentenek, de ezt mondta.

– Mikor indult el? – kérdeztem vissza.

– Akkor indult az ajtó felé, mikor felszaladtam hozzád.

– Köszönöm, Nick – pusziltam öcsém hajába, majd leszaladtam a lépcsőn.

Anya és apa a kanapé mellett álltak, és egymást nézték, majd amint meghallották, hogy a lépcső felől hangos dübörgés jön, mindketten rám néztek.

– Hol van Dean? – kérdeztem gyorsan, közben már készültem, hogy az ajtó felé lépek.

– Elküldtem – válaszolt egyszerűen apa.

Istenem, miért kell még most is ekkora bunkónak lennie?

– Pár perce lépett ki az ajtón – válaszolt anya, mire bólintottam. – De Charlotte, szakad az eső! Ne menj így sehova!

– Anya, muszáj – válaszoltam, és arra vártam, hogy azt mondja, jó induljak. Ez meg is történt, egy bólintással jelezte, hogy menjek, apa pedig nem díjazta.

– Egy hét szobafogság – szólt utánam, mikor már majdnem kiléptem az ajtón.

– Rendben!

És ekkor kiléptem a szakadó esőbe egy pulcsiban, és szaladni kezdtem Dean egyre távolodó piros autója után. Ilyen gyorsan még sosem futottam, de tényleg. Próbáltam kikerülni a nagyobb gödröket, hogy lehetőleg ne legyek ennél vizesebb. Éppen elég az, hogy a hajam már csurom víz, a ruhák rám vannak tapadva és majd meg fagyok, olyan hideg van.

– Dean – torkom szakadtából üvöltöttem Dean nevét, közben próbáltam összeszedetten lélegezni, mert hát ha futok alapból nem tudom normális szabályozni, de még mellé kiabálok is itt korán reggel. – Dean!