Csoda az éjszakában

Az Új remény állatmenhely telefonvonalai csak úgy égtek. Rengetegen telefonáltak karácsony előtt egy nappal, és persze mindenki kiskutyát szeretett volna. Hiába mondtuk el annyiszor, hogy nem, nem adunk örökbe egyetlen állatot sem az ünnepi időszakban, ezt a legtöbben képtelenek voltak felfogni. Csodálkoztak, hogy miért válaszolgattam egyre ingerültebben az olyan kérdésekre, mint: fajtatiszta mopszuk van? Esetleg francia bulldog? „A lányom törpe uszkárt szeretne... ha lehet a legkisebb méretből, amelyik sosem nő nagyra." Német juhászuk csak van? Valakinek muszáj lenne őrizni a házat, amíg mi elutazunk az ünnepekre...

Úgy alkudoztak, mintha legalábbis a piacon lennének. Végül az egyik fickónál, aki mindenképp bernedoodle-t szeretett volna az anyósának karácsonyra, annyira elvesztettem a türelmemet, hogy gondoltam, megleckéztetem:

- Bernáthegyit mondott? Óh, nagy szerencséje van! Pont érkezett egy fiatal példány. Azt mondja, még ma érte tud jönni?

Hallottam, ahogyan elakadt a férfi lélegzete.

- Igen! Vagyis, mit mondott, micsoda? Én egy bernedoodle-t kérek!

Elfojtottam egy bosszús mosolyt.

- Sajnálom, akkor valószínűleg rosszul hallottam. Abból a fajtából éppen kifogytunk. Talán szóljon vissza jövőre! Vagy... soha.

- Na de, mégis mit gondol, ki a fene...

Nem vártam meg, amíg befejezte a mondatot, sietve bontottam a hívást. Utána jó néhány percig csak ültem az íróasztalomnál, és némán magam elé meredtem, azon imádkozva, hogy legalább fél órán keresztül ne szólaljon meg a telefon, hacsak nem az adományvonalunkat hívják. Az a vonal mindeddig bezzeg néma maradt. Hiába közeledett vészesen a szenteste, az emberek szokás szerint csak a saját igényeikkel törődtek, nem pedig azzal, hogy másokon segítsenek. Ugyan miért is lett volna más ez a nap, hiszen egész évben ez ment. A menhely adományok híján komoly bajba került, mondhatni még sosem voltunk ennyire mélyen. Kezdtem kilátástalannak látni a helyzetünket. Hiába tettünk meg mindent azért, hogy támogatókat szerezzünk, a bevételeink sajnos csak részben fedezték az egyre megnövekedett kiadásokat. Egy állatmenhelyen mindig volt helye a pénznek. Például idén muszáj volt új szigetelést rakni a kinti kennelekbe, különben a kutyáink megfagytak volna. Aztán persze gondoskodnunk kellett a sok gyógyszerről, amik havi szinten rengetegbe kerültek. Természetesen az állatoknak enniük is kellett, bár legalább táp- és konzervadományt időnként kaptunk, úgyhogy azt megoldottnak tekinthettük. Ami viszont a bérleti díjat illeti... Nos, nemrégiben megkaptuk az első felszólítást, hogy ha nem fizetünk január közepéig, akkor kitesznek minket a telepről.

Keserveset sóhajtottam, és aznap már vagy ötödik alkalommal nyitottam meg a számítógépen az internetbank felületét. Sajnos most is ugyanazt láttam, mint néhány órával ezelőtt: vagyis, hogy a számlánk mínuszban volt. Reményvesztetten csóváltam a fejemet, miközben azt motyogtam:

- Ide valami csoda kellene...

Abban a pillanatban ismét csörömpölni kezdett a telefon, én pedig összerezzentem, s dühödten elhajítottam a kezem ügyében lévő golyóstollat. Jinx, a kis máltai-yorki keverék kutyus felháborodottan, és kissé rémülten pislogott fel rám az íróasztal alatti kosarából. Ránéztem az alig három kilós, ezüstszürke, néhol fehér foltokkal tarkított bundájú, viccesen felálló fülű kis élőlényre, és egyből megenyhültem.

- Ne haragudj, kicsi. Csak már elegem van az egésznapos zaklatásból. Ezt még felveszem, aztán tudod, mit? Ki fogjuk húzni a telefont!

Jinx egyetértően mormogott, majd vissza is ejtette a fejét a párnájára, míg én Buddha arcot vágva lassan, két ujjal felemeltem a telefont.