The Young Face Of Death

Bevezető

Alex tíz éves volt, mikor elvették a szüleitől. Hallotta az ordításokat, a zokogást és a könyörgéseket. Érezte a vér és a rothadás szagát a levegőben, amit az égő hullák árasztottak. A katonák kirángatták a gyerekeket a szüleik karjaikból és vonszolni kezdték őket a kamion felé. Egy kislány ellenkezni próbált, mire az egyik férfi arcon vágta és odadobta egy társának, mint egy kutyát. A lány orrából folyt a vér és zokogni kezdett, ahogy elvonszolták. Még egy ütést kapott, mire leesett a földre. Úgy rángatták tovább, mint egy bábut, ő pedig zokogva hagyta nekik.
Az egyikőjük dühös tekintettel Alexre nézett, mintha ő lenne a felelős az előző lány "bűnei" miatt. Megdermedve állt az ajtóban és vissza bámulta a szemébe. Elővette a kését és megindult felé. Alex szíve kihagyott egy ütemet. Egyből hátrálni kezdett és beleütközött a szüleibe. Előrébb nyomták, mire megbotlott és előre esett. A kis kövek felhorzsolták a kezét és belementek a sebébe. A szíve egyre hevesebben dobogott és a szeméből folyni kezdtek a könnyek. Felnézett az anyjára. A sötétbarna szemében semmit sem látszott, csak gyűlölet és undor. Beszorította a száját, mint mindig, mikor látnia kellett, majd addig bámult a szemébe, amíg el nem szégyellte magát. De ezúttal Alex le sem vette róla a tekintetét. Könyörögni akart neki, hogy ellenkezzen, hogy ne hagyja, hogy elvigyék, de száján egy hang sem jött ki.

-Ne sírj! -szólalt meg hirtelen apja.-Emlékezz arra, amit mondtam.

A sírás gyengeséget jelent. Azt akarod, hogy gyengének lássanak?
Emlékezett. Már akkor tudta, hogy emlékezni fog, mikor először meghallotta ezt a mondatot.

A katona elért hozzá és felkapta a földről. Anyja erre felsóhajtott, mintha csak erre várt volna. Alex azt is biztosra vélte, hogy saját édesanyja izmai már nem görcsösen feszültek és a tekintete is ellágyult. Nem látta, de szinte érezte, hogy ahogy elvonszolják, minden gondja megszűnik és ettől csak még jobban kétségbeesett. Zihálni akart, de visszafojtotta. Az orrán keresztül vette a gyors levegőket. A katona erősen markolta a kezét és rángatni kezdte a poros úton a kamion felé, ahol ugyanolyan reszkető gyerekek voltak, mint ő. Még egyszer hátranézett a kicsi, romos házuk felé, de ezúttal a húgát is megpillantotta. A barna haja kócos volt, mintha még csak most kelt volna. A szeme ködös volt és zavarodott. Kifutott a házból, de anyja egyből utána is eredt és megfogta a kezét. Visszahúzta, mielőtt egy katona beleütközött volna. Elkezdte vissza rángatni a házhoz, de Ellie továbbra is Alex szemébe nézett és egy pillanatra sem vette le a tekintetét róla. Kitépte a kezét anyjuk szorításából és újra rohanni kezdett a vékony, három éves lábaival.
Alex kétségbeesetten kezdte el forgatni a fejét. Két szülőt a földhöz nyomtak, miközben a gyereküket a kocsihoz vonszolták, majd beültették. Az anyuka keservesen sírni kezdett, úgy ahogy a torkán csak kifért. Az apuka csak a földet nézte, búskomor tekintettel, mintha már bele tördődött volna a halálba. Az egyik katona fegyvert szegezett rájuk, majd lelőtte mindkettőjüket.

-Ne! Állj!-kiáltott rá Elliere. A hangja szinkronban kezdett el remegni a testével, csak remélte, hogy a húga hallja. Ellie hirtelen megtorpant és zavarodottan nézett rá. A katonákra nézett, a hullákra és minden másra, amit nem kellett volna ilyen fiatalon látnia. A szeméből könnyek kezdtek el folyni.

-Semmi baj. Visszajövök érted!-kiáltotta Alex.

Épphogy ki tudta ezt mondani, mikor a katona gyomron vágta. A fájdalomtól görcsbe rándult az egész teste és újra elesett volna, de a katona tovább rángatta. Bedobták a furgonba a többiek közé. Az egyikük megütögette a kocsi oldalát, majd elkezdték becsukni az ajtót.
Alex még egy utolsó pillanatra látta Elliet, ahogy anyjuk berángatja a házba és ebben az utolsó pillanatban Ellie nem osztozott a tekintetével. Az utolsó fény, az utolsó ember, aki tisztán látta a világot, az egyetlen, aki szerette Alexet ebben a családban, eltűnt. Becsukták az ajtót és a sötétség azonnal elnyelte. Rengeteg gyerek volt mellette, de mégis egyedül érezte magát. Ők is ugyanolyan szörnyülködve néztek rá, mint mindenki másra.