A Vámpír Szerelme ( Befejezett )

18.

- Ezt mikor csináltad? - kérdeztem.

- Míg aludtál. - feleli.

- Akkor te nem is aludtál? - kérdeztem miközben ettem egy falatot a gofriból.

- De igen, utána egy keveset melletted. - monda egy mosollyal.

- Egyébként nagyon finom. - dicsértemmeg.

- Igazából a ház vezetőt kértem meg hogy csináljon és úgy hoztam ide mivel nem tudok sütni de meg tettem minden tőlem telhetőt hogy neked is jó legyen. - mondta.

- Tökéletes. - válaszoltam.

Egyre jobban éreztem hogy ki akart törni belőlem, egy indokolatlanul alpári megynilvánuláson keresztül a gondoszabbik énem de nem hagytam neki nem akartam hogy elrontsam ezt a pillanatot a hangulatot, de egyre nehezebbnek bizonyult vissza fogni magamat.

Miután be fejeztük a vacsorát amit persze tudom nem gofriból kellett volna hogy álljon de Kolen ezt nem tudta de nem is akartam neki mondani, hisz a szándéka volt a lényeg, most hihetetlenül törekszik hogy jobb legyen.

Fel mentünk egy emeleti helyiségbe ahol volt egy ágy meg két oldalt éjjeli szekrény, vörösen pompázott a hely, a padló végig volt szórva rózsa szirmokkal és az ágyon is volt egy kicsi, gyertyák voltak az éjjeli szekrény tetején amik nagyon jó illatot adtak a szobában, virág illatot.

Mikor beljebb léptem akkor láttam csak hogy van egy doboz az ágyon ami fekete színű volt és masni volt a tetején.
Kolen hátulról meg őlelt majd nyakamba hajtva fejét egy lágy csókot hintett nyakamra.

- Bontsd ki. - mondta halkan, én lassan oda sétáltam az ágyhoz majd le ültem rá. Kezembe emeltem a kis dobozt majd le vettem róla a kis masnis szalagot amivel átt volt kötve. Mikor le emeltem a tetejét nem hittem a szememnek.
Egy karkötő volt benne de nem akármilyen, nem tudtam volna behatárolni hogy valójában mi ez de hihetetlenül gyönyörű volt.

- Kolen. Ez...ez mi? - nézek rá.

- Sok neve van, de a legismertebb az angyalokkarkötője. Amint tudod 385 éves vagyok jelenleg. Sok mindent meg éltem, ezt a karkötőt 125 évesen találtam meg, ennek a karkötőnek varázs ereje van.
- Úgy tartják, hogy a viselöjére az angyalok vigyáznak. Az enyém volt a feladat hogy megtaláljam akit méltónak tartok arra hogy ezt a karkötőt viselje.
- Meg véd, átok tól, rontástól, sok olyan dologtól amitől én nem biztos hogy meg tudnálak ami azon is látszik hogy most ebben a helyzetben vagy. Sajnálom hogy nem léptem meg ezt hamarabb. - magyarázta nekem pedig könnyek szöktek a szemembe.

- Kőszönöm. De kérlek, szeretném ha nemhibáztatnád magadat, ami történt meg történt de itt vagyok Kolen. - mondom neki.

- De milyen áron Adaline.

- Nem érzek, nem dobban a szívem, nem tudok úgy nézni rád ahogy ezelőtt jelen esetben, de egyet tudok ami felől semmi kétségem nem akad még ebben a helyzetben sem, és az az hogy szeretlek. - mondtam neki komolyan. És hirtelen a fejemben fájdalom nyilallt.

- Jól vagy Adaline? - kérdezte.

- Igen. Csak annyira ki akar törni. De nem engedem, annyira nehéz visszafognom magam. - mondom őszintén.

Meg fogta a karkötőt és fel tette a csuklómra

Ezután pedig mélyen a szemembe nézve fürkészett, az egyetlen dolog amit még a lelektelenség sem képes el nyomni az azthiszem a vágy, mert lehetsz te gonosz rideg vagy kőszívü, a vágy mindig meg marad mert a rossz emberek is ugyanúgy vágynak akár a jók és talán ez az egyetlen ami közös a két oldalban.

Lassan ajjkaimra hajolt és meg csókolt. Nem siette el, nem volt akaratos, ki élvezte minden egyes pillanatát. Lassan el döntött az ágyon, és keze mindenhol járt ahol csak ért, lágyan simogatta a testemet és éreztem hogy kezdek fellobbanni. Ajkai lassan át tértek az arcomra aztán a fülem alá, aztán le a nyakamra, ezzel halksohajokat kicsalva belőlem. Egyik kezemmel bele turtam a hajába mire mordult egyet, erre be ugrott amit egyszer mondott.

" Ha mégegyszer ilyet csinálsz itt helyben teszlek magamévá."

Erre el mosolyogtam magam és csak még jobban akartam hogy tovább menjen.
De ekkor meg pillantottam valamit a sarokban, mintha egy fekete árnyat láttam volna, de el tűnt.

- Kolen.

- Hm? - néz rám. De amint látja ijjedten rá vilanó tekintetem azonnal megkomolyodott.

- Ott volt. - mutatok a sarokra.

- Ki? - kérdezi.

- A....A halál. - nézek a szemébe.

- Tessék? - néz oda.

- Kolen. Itt van. - mondom mire egy hangos nevetés csendül fel, mélyről jövő, gonosz.

- Adaline. Ugye el mondtad volna ha mond neked valamit ugye? - nézett a szemembe.

- Nem volt semmi Kolen. Esküszöm. - mondtam neki riadtan.

És ebben a pillanatban meg jelent teljes egészében, ott voltunk mi akik vele szemben védtelenek és ott volt ő maga a halál.