Repülj, szitakötő! (beleolvasó)

2.

eltört

benne

a

valóság

és

nem

tudta

hogyan

építsen

újat

szilánkokból

– tényleg mindig újra lehet kezdeni?

Áronból kiszakad egy sóhaj, beesik a válla, a szemét könnyek futják el.

– Köszönöm – súgja rekedten. – Most... én... – Nem fejezi be, csak a bejárati ajtó felé int, és mielőtt elsírná magát előttem, hátat fordít, és szabályszerűen elrohan.

Vajon mit hallhatott pontosan? Miért mondta volna apa, hogy Karina öngyilkos lett? Ennek semmi értelme. Lépek egyet, de aztán tétován megállok. Áron most zaklatott, nem kavarhatom fel még jobban. Talán inkább apát kellene megkérdeznem, ha már elmentek a vendégek.

– Bocsánat, mi, ööö... szia, Laura!

Karina két legjobb barátnője bukkan fel mellettem. Mindkettejük szeme vörös és duzzadt a sírástól. Óvodáskoruk óta ismerem őket, sokat aludtak nálunk, és Karina is náluk.

– Sziasztok! – erőltetek magamra egy újabb vérszegény mosolyt.

– Őszinte részvétünk – motyogja megilletődve Dorka. Kislányos, magas hangja még a szokottnál is vékonyabb. Látszik rajta, hogy ugyanúgy üresnek találja ezeket a szavakat, mint én, csak fogalma sincs, mi mást mondhatna helyettük.

– Köszönöm.

– Tartunk egy megemlékezést ma este az Ördögbarlangban – hadarja Orsi, közben megigazítja a szemüvegét, amit rendszerint olyankor tesz, ha ideges. Zavarba hoz, hogy ezúttal ezt én váltom ki belőle. – Nem tudjuk, szeretnél-e eljönni, de... hát, gondoltuk, inkább szólunk, ha mégis.

– Ez nagyon kedves tőletek. Ott leszek. – Nem tudom, miért mondom ezt. Nem tudom, miért akarok ott lenni. De valamiért akarok. Talán mert biztos vagyok benne, hogy az a megemlékezés őszinte lesz, és ezért szükségem van rá. Vagy csak el akarok szabadulni itthonról.

– Oké. Nyolctól kezdünk, és... szóval, ha akarsz, te is mondhatsz majd pár szót, persze nem kell, vagy ilyenek... – hallgat el zavartan Dorka, és bátortalanul néz rám.

A levegő hirtelen elnehezedik a tüdőmben.

– Elnézést, elrabolnám Laurát – zendül mögöttem egy kellemesen mély, finoman érdes hang.

Fellélegezve fordulok el a lányoktól. Ahogy a tekintetem rátalál Mátéra, puha megkönnyebbülés gyűrűzik végig rajtam. Nemcsak azért, mert megmenekülök attól, hogy választ kelljen adnom, hanem azért is, mert ő Máté. Mindig ő jelentette számomra a biztonságot – rendíthetetlen szikla a tomboló tenger közepén.

– Ööö, oké – motyogja Dorka.

Kényszerítem magam, hogy visszaforduljak a lányok felé, el Mátétól, el attól a békétől, ami minden ellenére szétbomlik bennem, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk.

– Hát akkor... majd találkozunk. – Dorka a mutatóujja köré csavarja egy aranyszín fürtjét, és megszeppent pillantást vet Mátéra.

Máté általában ezt váltja ki az emberekből. Egyszerre csodálják őt és tartanak tőle. Erős és magabiztos a kiállása, és van benne valami kérlelhetetlen szigorúság, valami keménység. Csak keveseknek engedi, hogy megismerjék a gyengéd oldalát is.