Repülj, szitakötő! (beleolvasó)

1.

mindig a lovag akartam lenni

soha nem a királylány

esetleg szörnyeteg vagy sárkány

bármi inkább

mint egy

tehetetlen

lány

– elcseszett szereposztás

Emlékek kenik össze a lelkem, feketével, mint a varjak szárnycsapásai odakint az eget. Madarak bennem, komorsötét árnyak. Rebbennek, tovatűnnek.

A földszintről tompán felszűrődik a vendégek hangja. Odalent kellene lennem, én mégis a szobámban állok, az ablak előtt, és a szitakötős nyakláncomat babrálom, miközben a fakószürke felhők vonulását, a kitartón, zordan szemerkélő esőt és az ősz kopottra ázott színeit figyelem.

A nyakláncot Mátétól, a legjobb barátomtól, az én félig-meddig bátyámtól kaptam öt évvel ezelőtt, a tizennyolcadik szülinapomra. Egyszerű, vékony ezüstlánc, aprócska, szitakötőt formázó medállal. A szitakötő egyik szárnyát vöröses mézszín borostyánkő díszíti. Máté azt mondta, azért ezt választotta, mert a kő színe a hajamra emlékeztette; a szitakötőt pedig nem kellett megmagyaráznia.

Megszorítom a medált, a szitakötő szárnyai a tenyerembe mélyednek.

Szitakötő, vagyis vízipille. Pille. Csak Máté szólít így, tőle kaptam ezt a becenevet, mert – ugyan nem emlékszem rá, de épp elégszer mondattam el vele a történetet ahhoz, hogy pontosan magam előtt lássam – háromévesen a víztározónál addig-addig kergettem egy égszínkék szitakötőt, amíg el nem estem. Egy nagyobb kődarab felhasította a bal tenyeremet, két öltéssel kellett összevarrni. A sebhely az életvonalamon húzódik, ezért ha valaki nem tudja, mit keressen, nem veszi észre.

Állítólag, bár ezt nehéz elhinnem, egyetlen könnycseppet sem ejtettem, sem akkor, amikor elestem, sem később, a kórházban. Máté szerint pont olyan lenyűgöző voltam, mint a szitakötő, amit olyan lelkesen hajkurásztam.

Ellazítom a kezem, de a bőröm tompán sajog ott, ahol a szárnyak belemélyedtek.

Vajon hány perce jöttem fel? És tényleg muszáj visszamennem? Nem lehetne, hogy inkább itt maradjak?

Ha lemennék, sorra jönnének az emberek, hogy azt mondják, „őszinte részvétem". „Olyan fiatal volt." „Mennyi minden állt még előtte." „Tragédia."

De ezek csak szavak, kilúgozott, üres szavak, és már nem akarom hallani őket. Egyedül szeretnék lenni, egyedül akarom gyászolni a húgomat, aki még tizennyolc éves sem volt, és most egy mahagóni bükkfa koporsó párnázott gyomrában fekszik, mélyen a föld alatt.

Nem csak őt temettük el ma. A jövőt is, aminek a része kellett volna, hogy legyen. Azt a világot, amiben ő is benne volt.

A fájdalom, ami azóta bennem van, hogy apa egy héttel ezelőtt felhívott, most olyan éles és hasogató, mintha penge tépne a húsomba.

„Az Ördög-hasadéknál... ma reggel találtak rá... még... még nem hozták fel a testét" – hallom újra, a szavak beleégtek az agyamba; apa szaggatottan, akadozva beszélt, sápadt hangon, úgy, mintha az értetlenség, a tehetetlenség minden színt és erőt kiszipolyozott volna belőle.

Nem akartam elhinni, nem értettem.

A kishúgom lezuhant az Ördög-hasadéknál, és szinte a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a teste, míg én aznap este sok-sok kilométerrel arrébb egy bárban voltam, mert a szobatársam, Sameen elrángatott, mondván, nem lóghatok mindig a telefonon és nem bújhatom folyton a könyveket, de annyira nem is bántam, mert találkoztam egy nagyon helyes dán sráccal.