Giselle - Lélektársak ff.

1. rész

A tükörképem néz vissza rám a szobám ajtaja melletti fali tükörből. A szobám mögöttem teljesen üres tükröződik vissza. Az ágyam lecsupaszítva, a szekrényekben semmi sem maradt. A mellettem lévő két bőröndben és a táskámban van a szobámban maradt utolsó holmik maradéka. Ezeken kívül a legtöbb mindent reggel összeszedtük és elpakoltuk. A szoba fehér falai most még inkább gúnyt űznek belőlem, ahogy letekintenek rám, azt suttogva. Azt hitted maradtok?

Nagyot sóhajtok, aztán végignézek a szemben álló tükörképemen. A világoskék kopott farmeremben betűrtem az ezer éves fekete pólómat és a kedvenc sportcipőt vettem fel hozzá. Mivel korán keltünk, hogy tízkor eltudjunk indulni, így az arcomon meglátszik a fáradtság. Hiába helyeztem fel sminket, csak a panda karikákat sikerült eltűntetni a szemem alól. A sötétbarna hajamat lófarokba kötöttem fel, hogy ne legyen útban, azonban mostanra zabolátlan hullámos fürtjeim kócosan hullanak a hátamra. A fésű pedig sajnálatos módon valamelyik csomagon mélyen van, amit nem a távozásunk előtti percekben szeretnék felforgatni. Meg amúgy sem éri meg a fáradtságot, néhány órán belül úgyis ismét olyan lenne, mint azelőtt. Engem pedig úgyse néz senki, ha mégis nem számít, mert ez az utolsó napunk Párizsban mielőtt újra elmegyünk egy új városba.

Kész vagytok? Lassan ideje lenne indulnunk.

Szólal meg apa hangja telepatikusan a fejemben.

Én készen állok.

Válaszolok neki. Közben megfogom az egyik bőröndömet és elkezdem az ajtóm felé húzni.

Én is.

Hallom meg a bátyám hangját a telepatikus kapcsolaton végig siklani.

A kocsi már itt van és csak ránk vár. A repülő pedig néhány óra múlva indul. Siessetek!

Sürget anyu minket. Mire csak sóhajtok egyet és elküldöm neki a képet, amint a szobámból tartok kifelé. Anya már csak ilyen, lehet, hogy egy profi művész, ha órákon át tartó alkotásról van szó, melyet a rá jellemző legnagyobb türelemmel és odaadással végez. Viszont az utazásaink alkalmával mindig türelmetlenné válik. Állítása szerint, mindössze nem akar elkésni, azonban öt órával korábban általában el szoktunk indulni és így is legalább egy órát várunk pluszban a reptéren.

Alig érek ki a szobámból a bátyámmal nézek szembe. Hozzám hasonlóan elég lezseren öltözött fel. Lényegében ez az utazós öltözéke. Kopott, világoskék farmer, egyszerű fehér pólóval és fekete sportcipő. Rövid, sötétbarna haját hátra igazította, hogy ne zavarja. Türelmetlenül áll előttem, majd a bőröndömet kikapja a kezemből és lerohan a lépcsőn. Az ajtóm mellett lévő másikért nyúlok. Jellemző a testvéremre, hogy ezt csinálja. Általában nyugtalan, amikor utazunk. Még a kocsiutakkal nincs problémája, de a repülés miatt mindig feszeng. Persze nem segít a hangulatán az sem, hogy anya közben idegeskedik és sürget bennünk. De ilyenkor szereti elfoglalni valamivel magát.

Ez a tizenkettedik alkalom, hogy elhagyjuk azt a várost, ahol ideiglenesen megszálltunk. Mondjuk a külvilág felé nem éppen azt mutatjuk, hogy néhány napig, hétig, vagy hónapig leszünk csak ott.

Ebben a kis külvárosi vidéki házunkba is pusztán három hónapig voltunk. Mellesleg még az elején két hónapról volt szó csupán, de időközben a nagynéném, anyu idősebbik húga, Geertruida néni elutazott a férjével, Nun bácsival Egyiptomba. Nun bácsi ott élő családját meglátogatni és a három unokatestvéremből a legkisebb, az alig pár hónapos kis Gérard, és a nyolc éves bátyja Elouan velünk maradtak, míg kimentek a lánnyukkal együtt, meglátogatni a rokonaikat. Örültem neki, hogy így alakult, mivel anyu részéréről a családdal nem tartottuk annyira a kapcsolat. Inkább apáéval állunk valamennyivel közelebb, bár arról a részről többen is vannak a családtagok. Mivel apáék heten vannak testvérek és ő a hetedik. Ami hatalmas áldásnak számít. A képessége mellett pedig hihetetlenül jó nyelvérzéke van. Hat nyelven beszél folyékonyan eddig az angol anyanyelvén kívül: oroszul, franciául, olaszul, hollandul, spanyolul és németül. De a japán anyai nagyanyja, vagyis az én drága jó dédnagymamám miatt japánt is tanulja, már pár éve.