A bűnöző bizalmasa

einundzwanzigste

–Egy hónap múlva kell visszajönnöd, addig szigorú pihenés. A kerekesszéket használd, nem hiányzik, hogy a másik lábad is eltörd. Írtam fel fájdalomcsillapítót, naponta csak egyszer vehetsz be belőle, ha fájdalmaid lennének használd a ken...–unottan hallgattam Kenneth monológját. Ezalatt a két hét alatt, amit itt tőltöttem közeli barátok lettünk, bemutatta a feleségét, Irist, és a kislányát is volt szerencsém megismerni. A kis Leila egy igazi tündér, egyetlen mosolyával –melyet édesanyjától örökölt– elvarázsol bárkit. –Destiny, figyelsz egyáltalán rám? –kérdezte felháborodva a férfi.

–Eszembe ne jusson erőltetni magam, keresel nekem majd egy kiváló gyógytórnászt. Blablabla... –forgattam meg a szemem. –Úgy érzem néha elfelejted, én is orvos vagyok!

–Nem felejtem el, csak nem törött nyakkal szeretnélek újra látni.

–Rendben. Köszönöm, hogy vigyázol rám apuci. –használtam direkt becenevét, melyet kislányávál való találkozáskor aggattam rá.

–Menthetetlen vagy. –mondta, és felállt a fotelből. –Megírom a zárójelentésed, aztán mehetsz is haza. –bárcsak haza mehetnék. Gondolatomat figyelmen kívűl hagytam, és villantottam felé egy széles mosolyt. Miután látta, hogy kivételesen nem fűzök hozzá semmit, tettemet viszonozta, majd elhagyta a szobát.

Újra egyedül maradtam, a csendet csak az óra ütemes kattogása törte meg. A fehér falra meredtem, hagytam a gondolataimat szabadon száguldani. Axel a poloskás eset óta csupán egyszer jött be, akkor sem ejtett egy szót sem a fejleményekről, mely jelentheti azt is, hogy nem derített ki semmit. Ha nem tudnám ki ő, akkor ez is lenne a legésszerűbb feltevés. Nála viszont figyelembe kell venni, miszerint a legmagasabb körökben mozog, mindenhol vannak beépített emberei, akik főnökük minden parancsára ugranak. Hogyha ő meg akarja tudni, ki Kevin Gonzalez, akkor öt perc múlva minden lépését ismerni fogja 10 évre visszamenőleg. Emellett a vallatási módszerei sem elhanyagolhatóak. Markus a kétes ügyeibe gyakran bevont, így mesélt néha Axelről is, viszont azt sosem említete, hogy közvetlen neki dolgozik.

A magukat csak ,,The demons"- nak nevező kartell mindenhová beférkőzött, nem tudhatod ki van benne. A rendőrség és az FBI sem mer nyomozni már utánuk, ha valaki mégis beleütné az orrát a dolgaikba keményen megfizetne. Elárulni őket pedig egyenesen öngyilkosság. A bandába tartozást, szinte minden esetben a szívüknél lévő  tetoválás, egy holló jelenti. A fekete madár a halál és a karma jelképe, így nem csoda, hogy egy bűnszervezet ezt választja szimbólumának. Visszatérve az árulókra, ha elkapják őket, –és legtöbb esetben nincs menekvés– tetoválásukkal együtt kivágják a szívüket is, emiatt a dolog miatt terjedt el a civilek és a bűnüldöző szervezetek körében a heartless megnevezesé a démonoknak, mely valóban elég poénos és kifejezetten találó. Egyetemen találkoztam először ezzel a ,,jelenséggel". Boncoláson vettünk részt a szaktársaimmal, a holttest egy húszas éveiben járó fiatal férfié volt. Már az első pillanatban, amikor a patológus lehúzta a hasa aljáig a fehér lepedőt, feltűnt a furcsa alakú friss varrat a felsőteste bal oldalán. A legnagyobb döbbenet pedig akkor ért mindenkit, mikor a boncmester felnyitotta a tetem mellkasát. Ahol a szívnek kellett volna lennie, ott fekete tollak voltak csupán.

–...stiny, Destiny! –az ismerős hangra tértem vissza a gondolataim közül, és  fejemet megrázva hesegettem el az újra és újra megjelenő tollakkal tömött emberi test látványát. –Föld hívja Destinyt, itt vagy köztünk?

–Igen, igen. Bocs, kicsit elbambultam. –néztem a szobában tartózkodó orvosom felé, aki mellett ott volt a rémálmaimban szereplő kerekesszék, melynek láttán arcom grimaszba torzult. –Nem lehetne mégis inkább mankó? –próbálkoztam sokadjára.

–Nem, hiába nézel így. –válasza miatt ajkaim lefelé görbültek. –Emlékeztetlek, hogy nem csak a lábadat kellett műteni.

–Rendben, ahogy akarod. –sóhajtottam. Reméltem, ezzel meghatottam egy kicsit, de sajnos nem jártam sikerrel.

–A barátod lent vár, a cuccaidat pedig már elvitték, amíg te álmodoztál. –ó, ha tudnád. –Na gyere, segítek. –ép karomat átvetette vállán, kezét pedig törzsemre helyezte, így igyekezett tartani, nehogy visszaessek az ágyra. Ezután a mutatvány után én is beláttam, hogy nem lett volna túl élvezetes a mankózás.

Lifttel gyorsan leértünk a földszintre, ahol Axel már valóban várt. Egy gyors búcsú után főnököm besegített a kocsiba, és elindultunk a férfi háza felé. Az úton egyikünk sem szólalt meg, a mellettem ülő néha-néha rám pillantott, de az idő nagy részében mereven az utat figyelte.

–Amíg meg nem gyógyulsz leköltöztettünk az alsó vendégszobába. –tolt be az ajtón munkaadóm. –Az ágy mellett van egy gomb, melyet ha megnyomsz, valamelyik emberem egyből szolgálatodra lesz. Nem szeretném meglátni, hogy egyedül mászkálsz, még legalább egy hétig szigorú ágynyugalom. –ellenkezhettem volna, de tudtam, nincs értelem. Plusz egy kicsikét megmelengette a szívemet a férfi gondoskodása.

–Köszönöm! –szólaltam meg halkan, mondatomra Axel csak megrázta a fejét.

–Szükséged van valamire? Szólhatok Monicának, hogy főzzön valamit.

–Nem, csak aludni szeretnék, nem volt valami kényelmes a kórházi ágy.

–Rendben, pár óra múlva még benézek. Addig is, ha valamire szükséged van nyomd meg a gombot. –válaszul bólintottam.

Az ágyon fekve újra végiggondoltam az elmúlt két hét történéseit. Elég esemény dús hetek voltak, ahhoz képest, hogy ágyba kényszerültem. A percek múlásával pilláim egyre nehezebbek lettek, végül elragadott a nyugtató sötétség.

2023.10.14.