Leveleink

Első fejezet

1963 Kanada, Chilliwack.

A nevem James Johnson. Harmincegy éves, sikeres könyvelő vagyok. Sikereim eredméyesebbek a munkahelyemen, mint a magánéletemben. Egy rossz lépés, és elnyel a futó homok. Inkább a nevén
nevezve: Kate Hirst. Három nap múlva lesz, hogy hat éve hivatalosan is Mrs. Kate Johnsonnak szólítják. A nemkívánt gyermek, nem kívánt házassághoz vezetett.
A szürke fotelomban gubbasztottam a reggeli újságot fürkészve. "  Lester Bowles Pearson, Kanada új Miniszterelnöke. " Fáradt szemöldököm felhúzása után belenyeltem a kávémba. A hideg kávémba. Ráérősen összehajtottam az újságpapírt, majd az egymásra pakolt  térdeimre simítgattam.
- Kértem, hogy melegítsd meg. - Közöltem unottam. A fésülködő tükörből néztem a folyton zsémbes arcát. Éppen a székben ülő hatéves lányunk, gyönyörű hullámos gesztenyebarna haját fésülgette. Azt az egyet örökölte tőle, hálistennek. Viszont bántott, hogy amikor vele foglalkozott sem látszott rajta egy cseppnyi érzelem sem.
- Én pedig kértem, hogy javítsd meg az autómat! - Rikkantotta vissza az éles hangján. Hogy őrizze meg így egy ember a nyugodtságát?
- Hanry-nek is sok a munkája. De a napokban beugrik. Megigérte.
- Te és a te barátaid! - Legyintett, mielőtt tett rám egy megvető pillantást a mérges borostyán szemeivel. - Most gyalogolhatunk az iskolába. - Tette hozzá sértődötten.
- Kate, az ég szerelmére. Két utcányira van az Iskola. - Mennydörögtem.
- Szerinted napokig cipelni fogom a szatyrokat egészen a bolttól?
- Emily. Kincsem, hozd a táskád. Ma apu visz a suliba.
- Ez az! - Kiáltotta, és már csak a dobogó léptei árulkodtak arról, hogy a közelben van.
- James? - Ha valamiben sonfordált, a hangja kellemesebbé vált, az arca pedig engedett a feszességéből.
- Igen? - Vártam mivel rukkol elő. Újfent.
- Tegnap láttam az újságban, egy egész aranyos kis autót. - ELővette a már fiókba félretett fekete-fehér papír halmazt. - Nézd! Így Hanrynek sem kéne folyton velünk fáradoznia.
- Mutasd. - Nyújtottam a kezem.
- Még gondolkodsz rajta, behozom a kalapod. - Ez a nyájas hang... Gyerünk James, kösd föl a gatyát. Amint megpillantottam az autoról a képet, sóhajtva vakartam meg homlokom.
- Alpine A110, hm? - Kérdeztem.
- Hát nem szép? - Erősen bizakodott. Még rám is adta a krémpszínű kalapom.
- Igen az. De a régi autód is az. - Nem akartam veszekedésbe gabajodni kora reggel. Úgy válaszoltam neki, ahogy Emily-nek is szoktam.
- Azzal sok a baj, drágám. Nem éri meg azt a sok kiadást. - Sok kiadást? Miféle kiadást? Hanry egy üveg sört szokott kérni a javításokért. - Ráadásul, meg tehetjük. - Tette hozzá büszkén, mire felugrottam a fotelből. Nem volt időm gondolkozni, ömlöttek a szavak.
- Neked az a dolgod, hogy cipeld a szatyrokat. - A mellkasának nyomtam az összegyűrt papírt. Mélyről jövő undorral néztem a hitetlenkedő szemeibe. Olyan ridegséggel, és ellenszenvel viszonyultam hozzá, ahogy azt tőle is megszokhattam.
- Apa! Mehetünk! - Kiáltotta az előszobában várakozó lányom.
- De.. - Nincs de! - Vágtam a szavába, és a kezébe nyomtam a csészét. Vita lezárva. - Szégyent színlelve lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ma a kisbolt előtt, engem fog lehordani a pletykás barátnőivel. Legnagyobb paranoiám az volt, hogy egy nap megmérgezi a vacsorám, azoknak a nőszemélyek bíztatására.

Sietve szálltunk be a crab zöld, Jaguar E-Type. Életem legjobb autója. A belsejében mindent fekete bőr borított. A járó motorja megdobogtatta az elnyűtt szívem. Fiatal koromban az autó a szabadságot szimbolizálta számomra... Habár jobban belegondolva mai napig is. Menekültem a zsarnok, képmutató apámtól és az elnyomott, folyamatosan bólogató anyámtól.
- Apa? - Félénken szólított meg Emily.
- Tessék? - Keres kis arca szomorúvá vált aminek láttára ráncbahúztam a szemöldököm.
- Miért veszekedtek folyton anyával? - A kérdés amit minden ártatlan gyermek feltesz egy romlott házasságban. 
- Tudod Emily, minden ember szokott veszekedni. - Könnyed hangsúlyal válaszoltam. - Úgy hallom te is szoktál a barátnőiddel. - Félmosolyt húztam, ahogy oldalról rápillantottam.
- De apa! Nem ennyit. - Kiáltott fel, és a pillantásomra ő is elmosolyodott.
- Ti is hamar kibékültök, ahogy én is anyával.
- Tudom. - Mondta hosszan, elnyújtva a szót.
- Akkor kaphatok egy kistesót
? - Azzal a csodálatos mosolyal kérdezte, amitől olyan sokszor ellágyulok. Közben a gondolatra is kirázott a hideg. Nem egy újabb kisbaba miatt, hanem a gondolattól, hogy Kate ismét a csillagokat kívánja le az égről. És a ténytől, hogy a csontunkba kovácsolt láncok még erősebbé válnának.
Közben megálltam a nagy fehér Általános iskola előtt.
- Apa? - Vállon veregetett. 
- Miért kéne? - Nagyujjammal megsimogattam az arcát. - Nekem te vagy az egyetlen.
Nem válaszolt, csak mosolygott és nézett a hatalmas zöld szemeivel. Ezt is tőlem örökölte! - Büszkélkedtem magamban. - Na siess, mert elkésel! - Kiszált az autóból, de mielőtt becsukta volna az ajtót muszájnak érezte még egy kérdés feltevését.
- Ugye te viszel haza?
- Gyalog is jó?
- Igen! De te hozod a táskám. - És még Kate azt mondja, hogy Emily nem akar gyalogolni. Dacos harag tört fel bennem. Már csak azért sem fogok neki újat venni.
Megvártam hogy besétáljon a kapun, aztán elindultam a munkahelyre.