Sztárszerelem

Ennyi volt

-         Ülök veled hátra – mondta Melissza, de megcsóváltam a fejem.

-         Egyedül jó lesz nekem – suttogtam, mire felsóhajtott és fintorogva beült Zalán mellé előre.

Az utazás első 10 perce néma csendben telt el, Zalán és Melissza között vágni lehetett a feszültséget, ami túl sok volt az érzékeny lelkemnek és a sírás kerülgetett.

-         Legalább ti legyetek boldogok – kértem.

-         Boldog? Vele? Ezek után? – horkantott fel Melissza. – Én nem akarok olyan mellett boldog lenni, aki hátba támadt.

-         Senkit sem támadtam hátba! Szándékosan nem – háborodott fel Zalán. – És Adrinak igaza van. Nem haragudhatsz rám! Adri jogosan teszi!

-         Aki Adrit bántja, az engem is bánt! Ne aggódj Adri! Ki fogom készíteni Krisztiánt és Zoét. Élvezetesebb lett volna veled, de megértem, hogy haza akarsz menni. Én is azt tenném szívem szerint.

-         De nem teszed, mert azzal Zoé lenne az egyedüli győztes.

-         Így is ő lesz, bassza meg. Lefeküdtek – fakadtam ki. – A legjobb barátnőm és az a szemét… - csuklott el a hangom és a kezembe temettem a fejem. – Csak tudnám, hogy mégis mit követtem el…

-         Adri Krisztián nem tudja, hogy te és Zoé ismeritek egymást – próbálta Zalán megvédeni Krisztiánt, de csak annyit ért el vele, hogy fellobbant bennem a düh és szó szerint leordítottam a fejét.

Viszont utána olyan nyugalom szállt meg, hogy elaludtam a hátsó ülésen és végre tudtam aludni egy kiadósat, a hazafelé tartó úton. A lelkemnek jól esett sírás helyett üvölteni egy kicsit, úgy igazán kiadni magamból a bennem lévő fájdalmat. De hiába a tombolás a mellkasom ugyanúgy fájdalmasan lüktetett, azon a helyen, ahol egykor a szívem hevesen dobogott Krisztiánért. Mostanra a szívem apró darabokra robbant szét és kételkedtem benne, hogy valaha újra összefog-e forrni.

-         Adri megérkeztünk – szólt Melissza hangosan, mire kinyitottam a szemem és fintorogva masszíroztam meg az elgémberedett nyakamat.

Álmosan pislogva pillantottam ki az ablakon, a házunkat megpillantva pedig könnybe lábadt a szemem. Végre itthon vagyok, biztonságban. Hamarosan már a régi szobámban leszek, és ki sem dugom onnan az orromat.

-         Nem úgy tűnik, mint akit tűkön ülve várnak.

-         Mert nem szóltam nekik, hogy jövök. Nem akartam, hogy idegeskedjenek – válaszoltam álmosságtól karcos hangon és kicsatoltam magam. – Kösz a fuvart és bocs, amiért leordítottalak.

-         Semmi gond. Megérdemeltem tudom – mosolygott rám kedvesen.

Mind a hárman kiszálltunk a kocsiból és amíg Melisszával búcsúzkodtunk, addig Zalán kivette a csomagtartóból a holmimat.

-         Minden nap jelentkezz rendben? Vagyis nem! Nem kell minden nap! Csak azért adj magadról életjelet – kérte Melissza.

-         Rendben – mosolyodtam el és szorosabban öleltem, aztán elengedtem.

-         Tudod, én már rájöttem. Nem szabad téged szoros gyeplőn tartani. Zoé azt tette és nélküle megismerted a szabadságot ezért is nem kerested olyan gyakran, mint azt ő szerette volna – mosolygott rám.

Elgondolkodva bólintottam, aztán elvettem Zalántól a holmimat és addig néztem rá, míg a szemembe nézett.

-         Elkérte tőled?

-         El.

-         Oda adtad neki? – kérdeztem egy nagyot nyelve.

Ha Krisztián, már akkor megkapta a felvételt, amikor én még ott voltam, akkor az, cseppet sem jelentett jót. Ha megnézte a felvételt, akkor miért nem jött és kért bocsánatot? Két lehetséges okot láttam. Az egyik, hogy szégyenében, nem mert a szemem elé kerülni, a másik pedig, hogy nem érdekelte, hogy Zoé a legjobb barátnőm. Valamiért a szívem azt súgta, hogy az utóbbi.

-         Nem – vonta meg a vállát.

-         Miért nem? – tátottam el a szám döbbenten.

-         Elküldtem őt gondolkodni reggelig – tárta szét a kezét. – Mindig menőzött, hogy milyen jó a memóriája, meglássuk, hogy tényleg igaz-e. Meg hát… - pillantott Melisszára.

-         Na, igen. Krisztián egyből hozzám futott miután elzavartad. Én pedig gyorsabb voltam és megfenyegettem Zalánt, ha egyből oda adja a felvételt Krisztiánnak soha többé nem bocsátok meg neki – fürkészte a körmeit Melissza.

-         Nem akarok az ellenséged lenni – borultam a nyakába, majd nagy nehezen elköszöntem tőlük és addig integettem, míg le nem fordultak a sarkon.

Terveim szerint észrevétlenül akartam besurranni a házba, de Dolfi azonnal kiszimatolta, hogy hazajöttem és amint beléptem a kapun, lerohant engem. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, lehuppantam a földre és boldogan puszilgattam össze vissza a kiskutyámat. Mert nekem Dolfi mindig is kicsi marad.

-         Te is hiányoztál nekem. Nagyon – bizonygattam a füle tövét vakargatva, és felnevettem, amikor megnyalta az arcomat. – Nagy szükségem van most rád drága Dolfi. Nagyon nagy – sóhajtottam és az értelmes szempárba nézve, könnybe lábadt a szemem.

Fél órát voltam kint Dolfival, de aztán elkezdtem fázni és hallkan bementem a házba. Nem szöszmötöltem az előszobába, mindennel együtt az emelet felé indultam, majd beléptem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Felkattintottam a villanyt, tekintetemet körbe hordoztam a szobámban, ami pont ugyanúgy nézett ki, ahogy hagytam. Igaz karácsonykor voltam itt utoljára, akkor sok mindent átrendeztem, de alapjáraton ide belépni olyan volt, mint újra gimisnek lenni. Lerúgtam a cipőmet, a bőröndöt és a táskámat a sarokba vágtam, aztán felmásztam az ágyamra, elnyúltam rajta és a plafonra meredtem.

Olvasóim kérésére, ma még egy fejezet felkerült 🥰 nagyon örülök, hogy ennyire várjátok hogyan fog alakulni Adrienn és Krisztián története 😍 Holnap érkezem az újabb fejezettel! Addig pedig mehet a találgatás a folytatást illetően 😉❤️