Sztárszerelem

Ez az a pillanat

-         Dedikálásod van! Érted? Dedikálásod! Fél óra múlva! – mordultam rá.

-         Oh… odaszólok, hogy…

-         Parancsolsz?

-         Randink van Adri, nem fogom lemondani egy dedikálás miatt. Át rakatom!

-         Adok én neked olyan átrakatást, hogy örökre meg emlegedet! Nem fogod lemondani a dedikálást! Pláne nem miattam! Én nem leszek az a csaj, aki miatt elhanyagolod az életedet! Ha kell, elrugdoslak, de akkor is ott leszel, mert a rajongóid számítanak rád és már számolják vissza az időt, a dedikálásig! Nem fogod őket cserben hagyni! Ha pedig igen, akkor én végeztem veled! – fújtattam dühösen méregetve.

-         Okés – motyogta, de úgy, mint, akinek a fogát húzzák. – Pedig olyan jól elterveztem a mai napot.

-         Így jártál – vontam meg a vállam. – Felhívom Alexandert, hogy jöjjön értem.

-         Mi? Minek?

-         Hát, hogy vissza vigyen a villába.

-         Jössz velem!

-         Igen?

-         Igen!

Pár pillanatig még csendben fürkésztem őt, aztán boldogan felkiáltottam és izgatottan hadarni kezdtem arról, hogy mennyire jó buli lesz majd és, hogy majd segítek neki, amit csak tudok. Cserélem neki a tollat, ha kifogyott a tinta, viszek neki enni, inni és elkészítem a fényképeket. Krisztián nevetve hallgatta a lelkes magyarázásomat, egyszer sem szakított félbe, csak akkor, amikor leparkoltunk a könyvesbolt közelében. A könyvesbolt előtt már hatalmas sor kígyózott, az emberek (leginkább nők) magukat legyezve álltak a tűző napsütésben várva arra, hogy beengedjék őket.

-         Gyere. Hátul megyünk be – fogta meg a kezem Krisztián és a tömeggel ellentétes irányba kezdett el húzni engem.

Megkerültük a háztömböt, majd a kis sikátoron át a hátsó ajtóhoz mentünk és Krisztián bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílt és egy izgatott középkorú hölgy mosolygott ránk.

-         Már nagyon vártuk önöket. Jöjjenek beljebb – állt félre.

A hátsó ajtón belépve a raktárban találtuk magunkat. Nagyokat pislogva forgolódtam, magamba szívtam az új könyvek illatát, tekintetem mohón tapadt azokra a könyvekre, amiket még nem sikerült beszereznem. Fájt a szívem, magam mögött hagyni őket, de Krisztián egyre csak húzott maga után.

-         Várjunk. Hogy értette, hogy minket? – rángattam meg Krisztián kezét. – Ide szóltál, hogy én is jövök?

-         Aha. Még tegnap – bólintott és megtorpant a könyvesboltba vezető ajtó előtt.

-         Tegnap? Krisztián, akkor te…

-         Kezdhetünk, ha gondolja – mosolygott Krisztián a tulajdonosra, figyelmen kívül hagyva, hogy én éppen totálisan belezúgtam.

Mert az történt. Még jobban belezúgtam, mint eddig és most már semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy ő is szeret engem. Ha nem szeretne, akkor nem hozott volna el engem ide, a saját dedikálására! Megremegett a lábam, szemem könnybe lábadt, és amikor Krisztián rám nézett majdnem elsírtam magam. De nem sírhattam! Akkor, se ha ezek a boldogság könnyei lettek volna! Krisztián mosolyogva nyújtotta felém a kezét és kihúzott maga után a könyvesboltba. Leültünk az előre kikészített székekre, bár én szerettem volna a háttérben maradni, de Krisztián nem engedett.